Jelenits István egy interjúban a zsoltárok kapcsán érdekes szempontot vetett fel egyszer. Ne gondoljuk – hangsúlyozta –, hogy csupán költői túlzásról van szó, amikor a zsoltáríró halálos veszedelemben kéri az Úr védelmét. A fizikai létben való fenyegetettség ugyanis, amellyel szemben csak az Istentől remélhet segítséget, abban a korban sokkal gyakoribb volt, mint ma. Továbbá amikor a zsoltárokban ellenségek konfliktusairól olvasunk, véletlenül se ártatlanul civakodó vagy csupán egymás társaságát kerülő embereket képzeljünk el, hanem gyilkos cselvetéseket, félelmetes fegyvereket és halálos szúrásokat, vágásokat.

A halál lehetősége akkor sokkal közvetlenebb volt, az emberi élet pedig, mint Jelenits költőien érzékeltette: gyertyaláng csupán, amelyet a legkisebb szellő is elolthat. Akár azért, mert gyógyszerek híján kisebb betegségek is könnyen végezhettek az emberrel, akár azért, mert úgy általában mindenki védtelenebb volt, könnyebben válhatott áldozattá: mások és „véletlenek”, természeti csapások áldozatává egyaránt.

Valami egészen hasonló az alapmotívuma a Hogyan rohanj a veszTEDbe? című westernnek: arról szól, amiről az összes többi western nem. Azt mutatja meg, méghozzá remek humorral, hogy a hősök életének is vannak mindent megelőző és felülíró realitásai, kemény tényei. Azt, hogy ha egy kicsit megkapargatjuk a felszínt, sok kevéssé hősies részletre fog fény derülni. És hogy a legnagyobb hős végzete is lehet banális: például marha ökleli fel vagy beesik a latrinába. De hasonlóan vicces eredményre jutunk akkor is, ha a korabeli higiéniai viszonyokat próbáljuk elképzelni. Nem volt dezodor, vécépapír, de még fogkrém sem – folytassam?

A páduai – ez már rögtön az elején világos – elsősorban erről a brutális oldaláról fogja meg a magyar középkort. A „főszereplők” itt a fegyverek, a cselekmény legfőbb jellemzője és szervezője pedig a barbár erőszak. Nem lehet véletlen, hogy az épületek mellett a fegyverekről és a harci viseletekről kapjuk a legrészletesebb leírásokat, és hogy az életre-halálra tusák, a kínzatások meg a sebek leírásai a legszemléletesebbek. Illisz Ákos Csaba mintha már az első oldalakon sietne leszögezni, hogy bárki bármit mondhat vagy gondolhat a történelemről, ő a maga részéről maradna a tényeknél, méghozzá a testeket érintőknél: felnyársalóknál, letaglózóknál és elpusztítóknál. Minden más fecsegés.

Hogyan lehet a rég holt múltba életet lehelni? Mi a titka a történelmi hősök elevenné tételének, emberi realitásuk testközelbe hozásának? Hogyan lehetséges az ábrázolt múlt és az olvasó jelene közötti közvetítés? Talán furcsa lesz a válasz, de itt éppen az előbb kárhoztatott „fecsegés” jön képbe. Ez ellentmondás ugyan, de még csak az első a sok közül, amelyek a könyvet jellemzik. Mint látni fogják, olyan sok van belőlük, hogy azt már nem lehet véletlennek tartani.

Amit fecsegésnek nevezek, az a feltűnően mainak ható és nemegyszer redundáns párbeszédek sora. Nyilvánvaló, hogy így nem beszéltek az 1200-as évek magyar királyságában. Az anakronizmusok következetes alkalmazása a szerzőnek azt a meggyőződését fejezheti ki, hogy csak akkor fogjuk érteni az őseinket, ha „modern fordításban” olvassuk a szavaikat: a kör négyszögesítéseként így válhatnak „kortársainkká”.

Annak idején nagy vita folyt arról, hogy helyes volt-e Móricz nyomán tájszólásban beszéltetni a Rózsa Sándor-tévéfilmsorozat szereplőit. Hozzátett-e ez a hitelességhez, vagy éppen ellenkezőleg: mivel a nézői fülek számára idegen volt, elidegenítően hatott. A páduai írója szerint a múltból úgy lehet jelent csinálni, ha aggodalmaskodás nélkül a mai beszéd- és gondolkodásmódot választjuk.

A regény mintha direkt rájátszana a kettősségekre és az ellenmondásokra. Abból a történelmi tényből indul ki, hogy 1266-ban IV. Béla és V. István személyében két királya van az országnak. Kiegyezőben ugyan, de mégiscsak rácáfolva a királyi hatalom mindenhatóságára vonatkozó sztereotípiáinkra.

Kettősségeket hordoz magában a főhős Piero/Péter is. Magyar ugyan, de Itáliában nevelkedett, kétnyelvű. „Előfordult, hogy (…) amit az egyik nyelven akart mondani, az a másikon jutott eszébe” – tudjuk meg róla. Magyarnak érzi magát, de újra meg újra „talján kutyának” nevezik a saját hazájában: egyszerre tartozik ide, és kell újra meg újra megtudnia, hogy idegennek tekintik. Jogász végzettségű, de apja kívánságára családi kereskedőcégük ügyeinek intézése a feladata, ezért érkezik Magyarországra. Ám itt egy harmadik minőségben kell helytállnia, méghozzá kényszerből: inspektornak, azaz nyomozónak teszi meg az ifjabb király, mert Zsámbék környékén lányokat gyilkol egy ismeretlen tettes.

Nehéz a könyv műfajának meghatározása. Adná magát a történelmi regény, de mivel a történelem itt csak kulissza, és a cselekménynek szinte semmiféle köze nincs a kor politikai eseményeihez, ezt a lehetőséget könnyen elvethetjük. Annak alapján, hogy gyilkosságsorozat felderítése a feladat, lehetne krimi, ám tervszerű „nyomozás” valójában nem történik.

Piero mint botcsinálta inspektor mindig az események után kullog, és jó, ha ötvenoldalanként eszébe jut valami, ami közelebb visz a megoldáshoz. Próbálkozik ugyan, de középkori Sherlock Holmesnak vagy Columbónak semmiképpen sem nevezhető. Egy közülünk: mindennapi ember, aki igyekszik helytállni a mindig változó körülmények között, sőt kissé gyámoltalanabb is az átlagnál. Talán leginkább A férfi, aki túl keveset tudott, és azt is rosszul című amerikai vígjáték titkos ügynöknek tartott hősére hasonlít, akiről mindenki azt hiszi, hogy ura a helyzetnek, noha ő maga is csak az események sodrában próbálja kitalálni, ki kivel van, és neki éppen mi a teendője. Az eddigiek alapján úgy tűnik, A páduai valójában Piero identitáskeresésének regénye, aki átláthatatlan káoszban próbál boldogulni, túlélni és életeket menteni, ám egyetlen szilárd pont sincs, amelyben megkapaszkodhatna.

További, méghozzá meghatározó kettőssége a regénynek, hogy újra meg újra egymásnak feszül benne a boszorkányhit az amúgy adottnak vett általános felvilágosultsággal (?!?). Mintha ez sem annyira a középkorról, hanem a jelenünkről szólna, amelyben jó ideje viaskodnak már egymással a vírustagadók, az oltásellenesek és a „vakcinahívők”, a tudományra esküvők. Végleg, végzetesen kettéhasadni látszik a világ, és semmiféle remény nem mutatkozik arra, hogy valaha is egy lehet újra.

Feltűnő a gyilkosságsorozat motiválatlansága, megmagyarázatlansága – a rejtély megfejtését követően „felszolgált” pszichoblabla inkább paródiaként hat. Az a nagy-nagy pesszimizmus is árulkodó, amely Piero minden igyekezete, jó szándéka, részsikerei és az ügy tárgyalása során mutatott jogászi helytállása ellenére eluralja a történetet. Végső soron mindig a pengék, a tőrök döntenek. Beszélhet bárki bármit, mozdulhatnak meg a legjobb erők, kelhetnek védelmünkre a legderekabb segítőtársak, mindig mély sebek, csonkulás, kínos halál az eredmény. Már egyetlen döfés, suhintás után is hónapokig tartó gyógyulásra van szükség, és a sebhely megmarad, sajogni fog egy életen át. Ez a testek útja. Minden más fecsegés.

Hogy végképp ne legyek következetes, zárásként újabb kettősségre hívom fel a figyelmet. Elképesztő, hogy a történet hősei a kor viszonyaira rácáfolva mennyire autonómak. Félnek ugyan az ellentmondást nem tűrő, őket lépten-nyomon fenyegető és megalázó fensőbb hatalmaktól, de a véleményüktől nem tágítanak, és nem is félnek kimondani. Nincs az a zsarnok, aki a benső szabadságukról megfoszthatná őket. Nádszál ugyan az ember, de gondolkodó nádszál. Gyertyaláng, amelyet bárki elfújhat, de amíg ég, egy kicsit jobb tőle a világ.

Illisz Ákos Csaba: A páduai. Szülőföld Kiadó, 2021

Képek forrása: Libri