A kilenc filmet fordított időrendben vetítik, a jubileumi mozizást pedig nem mindennapi beszélgetések is kísérik: olyan, Jancsó pályájához, sokszor magánéletéhez is köthető alkotótársak, barátok, családtagok vesznek majd részt a vetítéseken, akik nagyon szerették Jancsót, és sokat is tudnak mesélni róla. A következő, október 4-i alkalom már most telt házas, a november 8-ira – amelyen a Szerelmem, Elektra lesz terítéken Cserhalmi György és Kende János vendégletével – pedig csak néhány jegy elérhető. A programról és a decemberi előadásig előre megváltható jegyekről itt lehet tájékozódni.
Hogyan született meg a Jancsó 100 ötlete, hogy alakult ki a koncepció?
Évek óta csinálok filmklubot Budapesten, két vonala van. Az egyik a Kino Caféban, amely egy adott tematikára épül tavasztól őszig, a másik a Művészben, ahol általában havonta egyszer premier előtti filmeket nézünk. Egyébként is időszerű volt eldöntenem, mi legyen a tematika, amikor olvastam egy interjút Cserhalmi Györggyel. Elmesélt benne egy régi történetet: Jancsóval, Gyurkó Lászlóval és Hernádi Gyulával ültek az autóban, és arról beszélgettek, mi lesz azokkal a filmekkel és könyvekkel, melyeket csináltak, amire valamelyikük azt mondta: „Semmi.” Ez engem nagyon megütött.
Mivel adott volt az évforduló is, meg aztán piszkált belülről ez a „semmi”, megvolt a kezdő lökés, s megszületett az ötlet. Általában ezeken a filmklubokon egyedül szoktam stand-upolni, de most azt gondoltam, legyen ez a sorozat Miki bácsihoz méltó: kilenc hónap, kilenc film, minden hó első hétfőjén egy alkotás. Mindez olyan meghívott vendégekkel – családtagokkal, barátokkal és alkotótársakkal – , akik tudnak mesélni a filmjeiről és róla is. Illetve elsősorban róla. Egyébként sem vagyok akadémikus stílusú kritikus és újságíró – inkább a szellemiségét szerettem volna megidézni.
A kilenc filmet fordított kronológiában vetítitek. Hogy választottátok ki őket?
Tulajdonképpen utólag nagyon jól meg tudom magyarázni a fordított időrendet, és szerintem meg is állja a helyét: visszafelé haladva, a vég kezdetétől az eleje felé izgalmasabbak a jancsói motívumok. De a valódi, ösztönszerű válaszom az, hogy a Lámpást (Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten – a szerk.) szerettem volna első filmnek. Ebben ő maga is megjelenik hangsúlyosan, s nekem nagyon fontos volt a közéleti énje is. Ez a film, szerkezetében és sok minden másban is, elüt a jancsói világtól, innentől pedig adott volt, hogy visszafelé haladjunk. Az 1980-as, 90-es éveket szinte teljesen kihagytuk, mert akkoriban tényleg nagyon nehezen befogadható filmeket készített, és a motívumvilága a klasszikus műveiből is szépen kitűnik.
A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pestent szeptember 6-án le is vetítettétek, ezzel megkezdődött a Jancsó 100. Hogy sikerült az első alkalom?
Szerencsére teljesen őszintén, mindenféle túlzás nélkül mondhatom, hogy fergeteges volt. Könnyesre röhögtem magam – nem tudom ezt másképp megfogalmazni. Scherer Péter volt a vendég – sajnos Mucsi Zoltán nem tudott eljönni, mert forgatott –, és ő is nagyon élvezte. Sok történetet mesélt, sőt nem is elmesélte, hanem előadta ezeket. Még engem is meglepett: bár nem vagyok lámpalázas típus, de megvan az a szerepkör, amiben biztonságosan érzem magam, és ő bizony kirángatott ebből. Fogta magát, s valamiféle interaktív színházi előadást rögtönzött, amelybe én is belekerültem, mert belehúzott. Tényleg szuper volt az egész, még annál is jobb, mint amiben reménykedtem. A többi valószínűleg teljesen más hangulatú lesz – éppen ez a jó ebben az egészben. A következő két alkalomra (Allegro barbaro október 4-én és Szerelmem, Elektra november 8-án – a szerk.) Cserhalmi György és Kende János is eljönnek, nyilván más dolgok merülnek majd fel, más fókuszba kerül a jancsói életmű és Miki bácsi személye is.
Mi teszi Jancsót a filmtörténet ilyen kiemelten fontos alkotójává?
Az biztos, hogy nem ő találta fel a tüzet, de olyan helyekre és eszközökkel világított vele, ahogy előtte nem sokan. Arra a kérdésre, hogy Jancsó miért hatott és hat még mindig annyi neves rendezőre, miért emlegeti őt a legnagyobbak között mondjuk Scorsese, miért mondja a nagyon érvényes, nagyon mai nyelvet beszélő Yorgos Lanthimos, hogy az egyik kedvenc mozija a Csillagosok, katonák, szerintem a filmnyelv a válasz. A parabolaszerkezet, amit használt, a hosszú snittek, ahogy a történelemhez nyúlt. A filmet használta annak értelmezéséhez. Annyira innovatív volt, hogy máig megérinti az alkotókat. Ha valaki leül ma megnézni a Szegénylegényeket, az Allegro barbarót vagy a Csillagosok, katonákat, még mindig lenyűgözi ez a fajta modernista elbeszélés, ami csak egy sarokra van az avantgárdtól, mégis
van benne valami időtlen és valami nagyon-nagyon személyes.
Azt hiszem, részben emiatt van ő a legjobbak között a mai napig. A Jancsó-művek itthon edzettségi fokmérőt jelentenek és jelentettek: ha valaki igazán szerette a filmjeit, valószínűleg nyakig benne volt a filmelméletben és -történetben, de mindemellett azt gondolom, hogy ha elmegyünk egy faluba, betérünk egy kocsmába megkérdezni az embereket, mi jut eszükbe Jancsó Miklósról, még mindig sokan lennének, akik rávágnák, hogy „lovak, meztelen nők, katonák”. Neki sikerült az, ami nagyon kevés rendezőnek a filmtörténetben: egyfajta franchise alakult ki a filmjeikkel. Csak néhányan, például Hitchcock és Fellini voltak még ilyenek. Ha ma beülsz egy Marvel-filmre, nagyjából tudod, mit fogsz kapni. Ez az, ami artisztikusabb módon ugyan, de neki is ment: a filmjeit nézve egy külön univerzumban vagy a létező univerzum egy nagyon markáns, szubjektív változatában találod magad. Ez az, amitől ő halhatatlan.
Neked mi volt az első személyes találkozásod vele vagy a művészetével?
Viszonylag korán láttam már a Szegénylegényeket, de az első nagy ráébredésem a Lámpás volt, már fiatal felnőttként. Személyesen egyszer találkoztam vele, az Anyád! A szúnyogok közönségtalálkozóján. Sokat kínlódtam előtte, milyen kérdést tegyek fel, de összekaptam magam, és még a lábam is remegett, amikor megkérdeztem tőle, hogy meghatódik-e, ha a Lámpás végét nézi. A jelenetben Lovasi András gitározik, és besétál a tóba, akkor sokan hittük (talán még ő is), hogy ez lesz a búcsúfilmje. Erre ő a rá jellemző iróniával, már-már cinizmussal valami olyasmit felelt: „Meghatódni? Ugyan minek?” Számomra ez elég megsemmisítő volt akkor, de szerencsére a segítségemre sietett Grunwalsky Ferenc, a film operatőre. Mondta, hogy a fiatalember nagyon is jól érzi, ne higgyen Miklósnak, mert azt a jelenetet vissza szokta nézni, és igenis meg szokott hatódni rajta. Ez az első és utolsó személyes élményem vele.
A kamerán kívüli karaktere nem volt elválasztható a művészetétől. Tulajdonképpen a filmjeinek nem vagyok akkora rajongója, mint Jancsónak, az ikonnak. Most biztos lekeverne egy nagy pofont, ha hallaná, hogy ikonnak neveztem, pedig szerintem az. Igazi „haza bölcse” volt. És belőlük nagyon kevés van. Nem tudom, miért, talán kényelmetlen a jelenlétük. A maga nagypapás stílusában, fehér ingben, ősz hajjal és pipával egyszerre volt jelen a világban és állt felette. Ez táplálta a vonzerejét, ezért szerettek a fiatalok is körülötte lenni. A sorozatban is lesznek „követői”, az utolsó vendég például Hajdu Szabolcs lesz, de a fiai is eljönnek majd.
Szerintem minden elhangzott már, amiért érdemes elmenni a vetítésekre, de mit üzennél még az embereknek, miért látogassanak el a Jancsó 100-ra?
Nagyon jó minőségben lehet megnézni a filmeket: van, amit 35-ösről, de minimum digitálisan felújított, gyönyörű kópiákról, amelyeket ritkán látni moziban – emellett még ritkábban lehet olyan emberekkel beszélgetni, akiknek közük volt Jancsóhoz.
Nekünk az a dolgunk, hogy ápoljuk a filmes hagyatékot,
és ezt úgy tudjuk megtenni, ha nézzük a filmeket, és beszélgetünk róluk. Ezt kötelességünknek gondolom. Pláne akkor, ha egy olyan alkotóról van szó, mint amilyen ő volt.
Nyitókép: Jancsó Miklós 1979-ben. Forrás: Fortepan/Kende János
