Jenga

Két életvesztes. A vékony és a vaskos. A zakós és a trikós. A pedáns és a mosdatlan. Az érettségizett finom lélek és a betűsilabizáló kétkezi. A fontoskodó fűzfapoéta és a faragatlan káromkodós. A fantáziáló és a gyalogeszű. A harminchat évig a mama szoknyáját őrző, két éve, az édesanya halálakor megzakkant örök gyerek és az első esztendeitől kezdve kibillent óriáscsecsemő. Az archetípus Stan és Pan egy-egy változata. Schnell Ádám (Elling) és Besenczi Árpád (Kjell Barne) játékában ott szunnyad és néha kiszabadul a burleszk-komikum. Szerencsére. Ez óvja meg (amikor megóvja) a melodrámától az érzelgősséggel, közhelyekkel, giccsel kacérkodó sorspéldázatot. Sztarenki Pál rendező a szabályszerű élet emigránsait mozgatja a pinceszínházban - csak e figurák nem Mrozek tollán születtek: a középgenerációbeli norvég szerző, Ingvar Ambj?rsen sikeres Elling-regénysorozatának egyik kötetéből (a Vértestvérekből) a nemzedék- és honfitárs Axel Hellstenius léptette vászonra, színre őket.

  A remegtetett kezű Schnell és a rázkódtatott testű Besenczi összmunkája fegyelmezett, pontos, odaadó. Nem szükséges fontolgatni, mi hangolhatta egymáshoz az oly különböző karaktereket. Egy író meg egy másik író találékonyan, némi hatásvadászattal egymás mellé írta őket. Kész. Két rész, százharminc perc helyett szünet nélküli másfél órára termékenyebben be lehetne osztani a fiziológiás, de a sérült lélekből lelkedző alakábrázolást. A sok ismétlés, elnyújtás, hangoskodás, csörömpölés árt a tiszta szándékú, összességében becsületes vonalvezetésnek. Az elcsendesülések, fészkelődések, oldalpislantások érnek célt. Ahogy Schnell kézfejével folyton asztal és szék kívánatos távolságát, szögét méricskéli monomániásan. Ahogy Besenczi tenyerével döntögeti-döngeti percenként sapkás dinnyefejét. "Magánszámaik" közül kitűnik a pillanat, amikor Elling átszellemülten felfedezi énjében a költőt (később "misztikus E"-ként versikéket rejt zabpelyhes dobozokba, melyeket visszacsempész a boltba, így bízva a különös "palackpostára" nyilvánosságot is találó lírai üzenetét), Kjell Barne pedig hirtelen határozottsággal életet ment (egy terhes nőét. Nőre mindkét még szűz "fiú" - a színműben ez az állandó megszólításuk -, mindkét férfi erősen áhítozik, s amelyikük kendőzetlenebbül, az "apa" is lesz, egy ötkilós leánygyermek fogadott papája).

  Ha napjainkban játszódó észak-európai színmű a tét, tíz esetből kilencben ugyanannak a skandináv áruháznak a kínálatából válogat a tervező. Éberwein Róbert is. A díszlet szinte elhanyagolható, a jelmez (Zsigmond Éva munkája) a narancssárgával hasít bele a barna-zöld színtartományába, színszomszédságába. (Még a feltálalt pacal és szószos csigatészta látványa is harmonizál.) Sztarenki a könnyebbnek tűnő aprómunka egy részében (jelenetváltásokban, követelőző kis realitások tudomásul vételében) felületes, néhány képet viszont türelmesen, ötletesen cizellál. Például a messzibe révedő indítást (amelynek azonban, sok más epizóddal együtt, el kell viselnie a terhet, hogy Elling - teljesen feleslegesen - alkalmanként narrátora is a tragikomédiának). Jó a telefonszex-jelenet és a domináns zeneszám érvényesítése (Sickratman "botrányos" dala nem illik az estébe, de felhangosodásával oly sodró, hogy mégis kamatozik). Domsa Zsófi fordítása talpraesett megoldásokkal vonja magára a figyelmet.

A nehezen szerzett otthonukból nehezen kimozduló, bátortalan fiúk egyik időtöltése (a pornótelefonozás és a macskatartás után, mellett) a jengázás. Sztarenki Pál is jengázik mint rendező. Felrakja a hasábot, s hol szerencsés mozdulattal húz ki, helyez fel egy-egy elemet, hol beroppan a tornyocska. Nem tartja kézben egyenletesen az előadást. Mint korábban is nemegyszer, a vulgárpszichologizálással szemben nem elég kritikus.

  Dányi Krisztián első lendületből leképezi az átlagosan derekas, "valójában úgyse segíthet" szociális munkást, akinek persze megvan a maga keresztje: épnek lenni sem könnyebb, mint kevésbé épnek. Timkó Eszter eltünteti Gunnt és kitárja Reidunt, az Elling és Kjell Barne életébe döntően beleszóló két nőalakot. Szirmai Melinda nem olyannak próbálja játszani a Felszolgálónőt, amilyen, hanem amilyennek a fiúk képzelhetnek bármely nőt. Mindhármuk - és a közönség - számára is világos, hogy ez az este Schnellé és Besenczié. Meg a jengáé.