Szentandrássy István Kossuth-díjas festő képeiről mindig a gyermekkorom kedvenc meséi jutnak eszembe. Zöldike királyfi címmel 1989-ben, Fábián Imre szerkesztésében a Dacia kiadónál jelent meg egy gondosan válogatott gyűjtemény cigány népmesékből. Egyik meghatározó irodalmi élményem ez az agyafúrt cigány emberekkel, ördögökkel, visszajáró halottakkal, beszélő állatokkal, sárkányokkal, átkokkal és segítőkkel teli könyv.

De az irodalmi jellegű felfedezések közé sorolom azokat a délutánokat és estéket is, amelyeken átjött hozzánk Gyöngyi, a szomszédunkba költözött cigány asszony, aki tört magyarsággal elképesztő történeteket mesélt tragikus sorsú szerelmesekről, eszes lótolvajokról és rontást hozó öregasszonyok titkos praktikáiról. Hasonló gyermekkort képzeltem a festő köré – lovakkal, bölcs öregekkel, táncos kedvű lányokkal, parázs mellett mondott mesékkel. Megdöbbentem, amikor az életrajzában azt láttam, hogy Budapesten született, és az egyetlen beszélgetésünkkor elmesélte, hogy se erős hagyományú cigány közösség, se támogató család nem volt mellette gyermekkorában.

– Intézetekben nőttem fel, főként Nógrádban. Isten engem jótékonyan küldött ide árvának. Horpács egy gyönyörű kis falu, ott volt az intézet, ahonnan kijárhattunk. A falusiak kézzel dagasztották a kenyeret, kemencében sütöttek egy hétre. A magyarok és a cigányok együtt arattak, a végén pedig együtt csináltak aratóbált. Én meg hatéves gyerekként annak a reményében, hogy a kocsis megengedi, hajtsam a lovakat, ott sürgölődtem. Vittük az aratóknak a vizet, olyankor átengedte a gyeplőt, csak lentről figyelt és szólt, ha kellett, hogy Pistikém, ne olyan erősen a lovakat. Én meg nagy ember voltam, amikor mehettem így pár lépést. Ilyen csodákat kaptam a gyerekkoromtól – idézte fel. – Mindig kérem az Istent, ugyanilyen gyerekkort adjon, ha még egyszer erre a földre jövök – bár nem szándékozom ide születni, mert iszonyú az ember. De az élet csodálatos – tette hozzá.

Fiatalon sokféle munkát elvállalt, volt kertész, kórházi segéderő is, közben pedig verseket írt és sokat olvasott. Csapiban találkozott Péli Tamás festőművésszel, a hazai cigányság első hivatásos festőjével, aki tanítványának fogadta, megismerkedett Choli Daróczi Józseffel, Lakatos Menyhérttel, Kovács József Hontalan személyében pedig barátra is talált. Így jellemezte ezt a szellemi közeget: – Nem kutattuk a roma kultúrát, hanem létrehoztuk. A roma kultúra be volt zárva a cigány közösségekbe. Ennek az is volt az oka, hogy itt történelmi írástudatlanságról beszélünk. Több száz, akár ezer év írástudatlanságát cipelték ezek a közösségek. Az ötvenes–hatvanas években viszont megjelent öt-hat ember, akik azt mondták, tegyük láthatóvá ezt a csodát.

Szentandrássy István: Őszi madonna
Olaj, farost, 80×50 cm

Szentandrássy István képein olyan emberek tűnnek fel, akiken látszik, hogy képesek belesodródni nagy, végzetes történetekbe. Az irodalom is jelentős ihletforrása volt – jó példa erre a Federico García Lorca cigány románcaira komponált képsorozata is. – Nagy László nagyon jó roma volt. Lorca lelkét fordította le – jelentette ki.

A madonnaképekről, ezekről a lesütött szemű asszonyokról is kérdeztem. – Jézusnak festem minden madonnámat. Mindig, amikor megfestek egy madonnát, drága szép Jézusomhoz odaköszönök. Nagyon szeretem Jézust, ez az ajándékom, amiért felajánlotta a gyönyörű, csodálatos életét – mondta. – Minden madonna vezeklés az ember mocskos, szemét, alávaló bűneiért, melyeket a mai napig ugyanúgy megtenne. Isten ments, hogy a drága gyönyörű Jézusom idejöjjön még egyszer!

Ő nem kapott vallásos nevelést, mint mondta, az állami gondozott gyermekek nem tanulhattak hittant, nekik vissza kellett menni az intézetbe, amikor délután jött a pap a többi gyereknek órát tartani. – Amit Istenről tud egy intézeti gyerek, az az, amit ő talált ki magának. A nevelők nem is beszéltek nekünk ilyen dologról. De én már kiskoromban is tudtam, hogy engem Isten küldött le ide, és tudtam, hogy vigyáz rám. Egy intézeti nagysétán elhaladtunk egy kőkereszt mellett. Nem értettem, miért vannak azok a szögek ennek az embernek a kezében. Lemaradtam a többiektől, és megpróbáltam kihúzni, hiszen ez fáj neki. Hatalmas szél kerekedett, és egy gyönyörű fény jelent meg. Azóta Jézussal nagyon szeretjük egymást – idézte fel mint meghatározó élményt. – A képeken soha nem feszítem meg. Ezt a mocskos bűnt nem követem el.

Szentandrássy István évekig tartó súlyos betegsége következtében tavaly hunyt el, hatvankét évesen.

Fotók: Éberling András

Megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/5. számában.