Lassan meg sem lepődünk azon, amikor egy cseh film a hollywoodi blockbustereket is megszégyenítő nézettséget generál hazájában. Néhány éve a Futni mentemet is inspiráló Nők, ha futnakot több mint másfél millióan látták, tavaly pedig hasonlóan sikeresen szerepelt a kasszáknál a Jirí Mádl rendezte Rádió (Vlny). Világpremierjét a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon tartották, ahol elnyerte a közönségdíjat, de a csehek hivatalos Oscar-nevezettje is ez lett nemzetközi film kategóriában. A shortlistnél nem jutott tovább Mádl, a hazai siker viszont bőven kárpótolhatta: 2024-ben az ő filmjét látták a legtöbben a cseh mozikban, sőt a magyar forgalmazó, a Vertigo tájékoztatása szerint „a Rádió jelenleg minden idők harmadik legnagyobb bevételét elért cseh filmje”.
Mádl filmje a prágai tavasz idején játszódik. 1968 első felében Csehszlovákia vezetése kísérletet tett az „emberarcú szocializmus” létrehozására; az újonnan megválasztott párttitkár, Alexander Dubček és az államfő Ludvík Svoboda vezetésével reformprogram indult, amely értelmében számos, kirakatperekben elítélt embert rehabilitáltak, és a sajtócenzúrát is megszüntették. Az enyhülés nem tartott sokáig: a Szovjetunió nem nézte jó szemmel a változást, így az augusztus 20-ról 21-re virradó éjjel a Varsói Szerződés öt tagállama megszállta Csehszlovákiát. A reformer politikusokat Moszkvába hurcolták, és erőszakkal aláíratták velük a megszállást igazoló jegyzőkönyvet – a szocializmus emberarca odalett.
A mi szempontunkból különösen fontos az átmeneti sajtószabadság, hiszen a szóban forgó film a Csehszlovák Rádió ’68-as tevékenységét követi nyomon a reformokat megelőző küszködéstől az átmeneti eufórián át az újabb kiábrándulásig. Az okosan megválasztott nézőponttal egyrészt sikerül kikerülni a teljesség igényének a csapdáját, vagyis azt, hogy az alkotó több mint két órában átfogó tablót próbáljon adni egy komplex eseményláncolatról (ez úgyis lehetetlen), másrészt a történet központi témái is mintegy kijelölik önmagukat. Persze végső soron az olyan, mindig aktuális sajtóetikai kérdések, mint a forrásválasztás, a függetlenség vagy a szabad véleménynyilvánítás sokkal általánosabb problémákra mutatnak rá, és ezek mind egy dilemmában kumulálódnak: behódolunk a rendszernek, vagy ellenállunk?
Kisember a tűzvonalban
A főszereplőt, Tomást (Vojtěch Vodochodský) a történet elején politikailag passzív figurának ismerjük meg; a közéletnél sokkal jobban érdekli kamasz öccse, akit a szülők halála után egyedül nevel. Pável (Ondřej Stupka) ellenben ott lázad, ahol tud, diáktársaival tüntetésekre jár, és áhítatosan hallgatja a Csehszlovák Rádió Nemzetközi élet rovatának demokráciapárti vezetőjét, Milan Weinert (Stanislav Majer). A sors azonban úgy hozza, hogy Pável helyett bátyja kerül Weiner közelébe, mikor kénytelen otthagyni korábbi munkahelyét és a szerkesztőség technikusaként kezd dolgozni. Tomás gyorsan a tűzvonalban találja magát, mikor a szerkesztőség birtokába jut egy békés tüntetés véres leverését megörökítő kazetta.
A kérdés persze nem ilyen egyszerű, és a film erényei közé tartozik, hogy kellően komplex módon járja körbe a kisember diktatúrához való viszonyát. Tomás szürke figura: nem rossz ember, sőt családcentrikussága és a tény, hogy szülei halála miatt korán kellett felnőnie, kimondottan szimpatikussá teszi, ugyanakkor elárulja a benne bízó kollégákat, még ha öccse védelmében cselekszik is. Tetteit a film első felében nem saját meggyőződése motiválja, hanem a kényszer – jellemfejlődése akkor indul el, mikor nem külső, hanem belső tényezők hatására kezd döntéseket hozni.
Tomás környezetében már kevesebb összetett figurával találkozunk. Az öccséről nem tudunk meg többet azon kívül, hogy lázad a fennálló rendszer ellen – nagyobb gond, hogy az sem derül ki, e szembenállás őszinte meggyőződésből, kamaszos dacból vagy esetleg a csordaszellem elsöprő erejéből fakad-e. A szerkesztőség tagjai közül a főhős szerelme, Vera (Tatiana Pauhofová) karaktere a legárnyaltabb, de a kissé indokolatlan romantikus szál az ő személyiségéről is eltereli a figyelmet.
„Mi kiállunk önökért, önök is álljanak ki értünk”
A néhány, fent említett hiányosságról azonban könnyen és szívesen elfeledkezünk a következetesen építkező és sodró lendületű történet mellett. Noha eleinte úgy tűnhet, hogy a már emlegetett kazetta lesz a cselekmény középpontjában, az „csak” egyike a katalizátoroknak, a szerkesztőség külföldi kapcsolatai és objektív hírközlésre törekvő működése miatt már egyébként is rajta volt az állam radarján. Sokkal fontosabb Tomás belső konfliktusa, a passzivitástól a túlélésen át a morális állásfoglalásig tartó útja, illetve ezzel párhuzamosan a rádió sorsa.
A dramaturgiai csúcspont mindkét történetszál esetében az augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka. Az addig viszonylag lassan haladó, ám mindvégig feszültséggel telített történet hirtelen felgyorsul, dinamizálódik; a néző már tudja, mi következik, a szereplők azonban csak néhány órával a megszállás előtt értesülnek a közelgő haderőről.
Akciófilmeket megszégyenítő hajszában kockáztatják az életüket, mikor a megszállás után nagykövetségeken, pincehelyiségekben illegálisan folytatják a közvetítést – a gondosan megkomponált „hadművelet” sikere Tomáson múlik, aki az egyik legbravúrosabb jelenetben úgy teremti meg a megszállt rádióépületből a külső adások technikai hátterét, hogy közben szó szerint fegyvert tartanak a fejéhez.
Adja magát a kérdés, miért kockáztatja az életét fél tucat ember egy egyszerű rádióadásért. A válasz a történelmi helyzet ismeretében igazán banális: noha a hatvanas években a televízió már kezdte átvenni a rádió vezető szerepét, továbbra is az egyik legfontosabb hírközlő médiumnak számított, ráadásul egy olyan időszakról beszélünk, amikor a diktatúra az összes rendelkezésére álló orgánumot igyekezett propagandacélokra használni. A film érzékletesen rávilágít arra is, hogy a csehszlovákok mélyen bíztak a reformer belső vezetésben, és az utolsó pillanatig úgy hitték, Dubčekék képesek lesznek szembeszállni a Szovjetunióval. Innen nézve a vártnál mélyebb értelmet nyer a szerkesztőség jelmondata is: „Mi kiállunk önökért, önök is álljanak ki értünk.” A rádiósok (honfitársaikhoz hasonlóan) kölcsönösen működő alapelvként tekintenek az országszintű szolidaritásra – épp ezért okoz majd vezetőik kényszerű visszavonulása a vártnál nagyobb kiábrándulást.
Mádl filmje több ízben rákérdez arra, van-e értelme az életünket kockáztatva kiállni egy ügy mellett. A makroszintet tekintve nemmel felelhetünk, hiszen az utolsó utáni pillanatig tartó rádióközvetítés nem változtatott érdemben az események végkimenetelén. Más a helyzet az egyén szintjén. Vera a történet egy pontján azt mondja Tomásnak, onnan ismerhetjük fel, hogy valaminek van értelme, hogy veszélyes. A férfire hatnak e szavak, és későbbi tetteivel nemcsak maga, de öccse számára is bizonyítja belső tartását, így az utolsó, felemás hangulatú képsorok egyik pozitív mozzanataként felsejlik a remény, hogy problémás kapcsolatuk megjavulhat.
Míg a fesztiválsikereket minden bizonnyal a precíz és feszes forgatókönyvnek, a hiteles színészi játéknak és az univerzális kérdésfelvetéseknek köszönheti a film, addig a kiugró hazai nézettséghez vélhetően a feldolgozott történelmi időszak is hozzájárult, hiszen a prágai tavasz azt jelentheti a cseheknek, amit nekünk '56 (náluk ugyan nem került sor fegyveres ellenállásra, de ez csak a megfilmesítés nehézségeit fokozza, hiszen ellehetetleníti a hatásvadász utcai összecsapások bemutatását). Mádl alkotása szervesen illeszkedik a huszadik századot bemutató, sajátosan európai, ugyanakkor világszínvonalú cseh mozgóképek sorába – előzménynek jó szívvel ajánljuk az ötvenes évek elnyomó rendszerét bemutató Pacsirták cérnaszálon-t Jirí Menzeltől, folytatásnak pedig a lengyel Agnieszka Holland rendezte Olthatatlan című minisorozatot, amely néhány hónappal a Rádió eseményei után játszódik, és az önmagát felgyújtó Jan Palachról, valamint figyelemfelkeltő tiltakozásának hatásáról mesél.
