Hogyan élte át a pandémia hónapjait?

Hál’ isten egészségben. De – mint másoknak is – több koncertem elmaradt: januártól mostanáig csak négy online hangversenyt vezényeltem. A Balassa Sándor 85. születésnapját köszöntő koncertet először tavaly áprilisra tűzték ki, azt elvitte a járvány. Négyszer csúszott odébb, sajnos. A negyedik időpontot − május 29. − fájdalom, már nem tudta kivárni, két héttel korábban meghalt. Így végül felemelő szerzői emlékestet adtunk Vigh Andrea és a MÁV Szimfonikus Zenekar közreműködésével.

Mi most a fő elfoglaltsága?

A Zeneakadémia karvezetés és karmesterképző tanszékén zenekari vezénylést tanítok – ez most az állandó munkám, ami sok feladatot és örömet ad. Nem egyszerű. Még komplikáltabbá lett, amikor kiderült, hogy a fantáziára és a belső hallásra erősen támaszkodó karmesterséget online kell oktatnunk. Ménesi Gergely kollégámmal kissé bonyolult, de hasznos módszert alakítottunk ki, amit meg lehetett szokni, és hogy furcsát mondjak: amit meg is szerettünk.

A Magyar Állami Operaházból már korábban nyugdíjba ment.

Egy-egy előadásra azonban felkérnek, például több Bánk bánt és gálaestek sokaságát dirigáltam. Most is készülök egyre: augusztus 21-én az Eiffel Műhelyház Kodály-parkjában nagyszabású szabadtéri koncertet rendez az Opera. Az első részben én vezénylem a ház fiatal csillagait.

Szeptember első napjaira azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy működjem közre az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyházzenei eseményein. És csodálatos kis kirándulások is színesítik az életemet: néhány nap múlva a Monarchia Zenekarral Szigetszentmártonban adjuk elő Mozart A varázsfuvoláját − fiatalokkal fiataloknak. 2022. március 14-én pedig a Liszt Ferenc zenéjére koreografált Mayerling című balett vár az addigra megnyíló, felújított Ybl-palotában, az Andrássy úton. Mondhatnám: visszatérek a második otthonomba.

Több mint ötven éve dolgozik a dalszínházban, és több mint hatvan éve van a pályán.

1960 februárjában kerültem be Ferencsik János (1907–1984) együttesébe, az Állami Hangversenyzenekarba (ÁHZ), előbb ütőhangszeresként, majd szólamvezető timpanistaként. Ferencsiket nem mondhatom tanáromnak, hiszen nem tanított, de ma is ő határozza meg a karmesteri mentalitásomat. Vizuálisan megragadt bennem, hogy egy-egy tételt miként indított el, egy-egy tempóváltást hogyan oldott meg. A technikai virtuozitásából, a mozgáskultúrájából rám ragadhatott valami, mert sokszor mondták:

„Látszik, hogy Ferencsik hatott rád.”

Az ÁHZ-ban eltöltött kilenc év megfizethetetlen iskola volt. Alig merem sorolni, micsoda óriások keze alatt dolgoztam: például Leopold Stokowski vagy Ernest Ansermet nevét, akinek Bartókot xilofonoztam. Aztán a következő nemzedék: Lorin Maazel, Zubin Mehta. Az olaszok: Carlo Maria Giulini és Franco Ferrara, az utóbbi mesterkurzusán tanultam is. Lamberto Gardelli és Giuseppe Patanè rendszerint engem kért meg, hogy készítsem elő a premierjeiket a budapesti Operaházban, a bemutatók után pedig a kezembe tették a produkciókat.

Tulajdonképpen Ferencsik is az olasz iskolát preferálta. Amikor 1973-ban Az álarcosbál felújítását próbáltuk, figyelmeztetett, hogy a német művek széles, nagy, az olaszok szigorú ritmikus, kis mozdulatokat kívánnak. „Piccolo nervoso muove” − Ferrara is mindig ezt hangoztatta. Az egyik tanácsot Wagnernél, a másikat Verdinél fogadtam meg.

A televízió jóvoltából hamar ismert lett. Hosszú éveken át szilveszter éjjelente azt a Himnusz-felvételt játszották, amelyen Ön látható az üstdobok mögött. Ma már hihetetlen, hogy a televíziós karmesterversenyek idején szinte kiürült a város, mert mindenki a műsort nézte. Az elsőn, 1974-ben sajnos nem élvezte a hazai pálya előnyét: második lett. De a közönség nagyon megszerette. Ez segítette a pályán?

A szeretet jóleső érzés: jólesik szeretni és szeretve lenni – ez nem tagadható. A zenésztársak bizonyára azért kedveltek, mert a zenekarból nőttem ki: egy vagyok közülük, és nem fentről, valami cézártként hatalmaskodom rajtuk.

A nagyvilágban korábban, nálunk az 1980-as évektől teret nyert az úgynevezett rendezői színház.

Megkezdődött a darabok átértelmezése. Giulini a pályája derekán abbahagyta az operavezénylést, mert nem volt hajlandó elfogadni az önkényes változtatásokat. Ami engem illet, szerencsém volt Nádasdy Kálmánt édesanyám, Érsek Mária révén jól ismerni. A 20. századi színháztörténet atyjának tartom, nagyszerű pedagógus és muzsikus volt, Puccini egész univerzumát birtokolta. Minden feladatot, amit fiatalkoromban kaptam – a Fideliót, a Bohéméletet, a Háryt – elvittem hozzá. Csodálatosan értékes tanácsokat adott, lehántva a művekről minden hamis dolgot; leült a zongorához, és eljátszotta az operákat – no, erre kevés rendező képes.

Sokat dolgoztam a ház főrendezőjével, Mikó Andrással, őt a túlkapásoktól mentes klasszikus, ízléses és mértéktartó színrevitel jellemezte. Vámos Lászlóval, Szinetár Miklóssal, Békés Andrással pedig, ha akadtak is vitáim, rendkívül toleránsan viseltettünk egymás dolga iránt. Békés nagyobb súlyt helyezett a szerepformálásra, a színészi munkára. Ami nem jelentette azt, hogy a hangokkal ne törődött volna; például azzal, hogy akusztikai szempontból a legelőnyösebb pozícióban helyezkedjen el az énekes. A rendezései, különösen a vígoperák sziporkázók voltak, tele ötlettel, humorral. A szerelmi bájital-interpretációja feledhetetlen. De a tragédia sem állt tőle távol: A pikk dáma-rendezése például érzékletesen mutatta be az orosz miszticizmust, hiszen érdeklődött iránta.

Gyakran felvetődik, hogy vajon a zene vagy a játék fontosabb. Megjegyzem: nagyjából ezt poentírozza Richard Strauss a Capriccio című művében. Ez fölösleges kérdés: az opera dalszínház, az opera pedig a művek csúcsa.

A fiatalabb generációval: Galgóczy Judittal, Káel Csabával, Nagy Viktorral is harmonikus volt az együttműködésem. Ha stílusban valamivel nem értettem egyet, nyíltan elmondtam, és megbeszéltük. De senki se gondolja, hogy a modernitással kapcsolatban előítéletes lennék. Győrben például vezényeltem Korcsmáros György Turandot-produkcióját. Televíziós kvízjáték volt a kerete, nos, az szuper volt! Ám ha megváltoztatják a cselekményt, átírják a szereplők viszonyát, túlhajtanak naturális motívumokat, azt nem tudom megemészteni.

Kísérletezni, játszani lehet, de az alkotások fundamentumát nem lehet mással helyettesíteni. Tudom, nehéz dolog, nem is irigylem a rendezőket. Természetes, hogy újat akarnak, nehogy megbélyegezzék őket azzal, hogy fantáziátlan, elavult, poros előadást hoztak létre.

Hogyan áll a kortárs zenével?

Nem irigylem a modern zeneszerzőket sem. Szöllősi András szokta mondani: „Értsék meg, a zenetörténetben már minden hang foglalt, mit írjunk?” Hangok helyett jöttek az effektusok, az ajtónyikorgás, a zongorahúrok ütögetése, az ütemvonalak, sőt a hangjegyek mellőzése. A darmstadti műhely és a Varsói Ősz fesztivál volt a fellegvára ezeknek a törekvéseknek.

A magyar zeneszerzők a utóbbi évtizedekben visszatértek a három nélkülözhetetlen alkotóelemhez, a melódiához, a ritmushoz és a harmóniához. Szokolay Sándor, Petrovics Emil, valamint a közelmúltban elhunytak: Soproni József, Balassa Sándor és Tallér Zsófia nem röstellt C-dúrban melódiát írni, de olyan ritmikai és harmóniai körítéssel, ami teljesen 21. századivá formálta a kompozícióikat. Petrovicsot is maximálisan elismerem mint zeneszerzőt. Több művét bízta rám, vezényeltem a C’est la guerre-t, a Lüzisztratét, a Jónás könyvét. Nagyon tudta a szakmát, nem írt le egyetlen fölösleges hangot sem.

Senkivel szemben semmiféle haragot nem táplálok, a jókra akarok visszagondolni. Csak a szépre emlékezem − mondhatnám a slágerrel. Nekem is voltak botlásaim, amiket cipelek magammal, de nem mint keresztet. Ha vállalom és feldolgozom őket, az épít és erősít az utamon. Hívő ember vagyok; tudom, hogy egyszer majd számot kell adnom. Liber scriptus proferetur… Kézzel írt könyv nyílik ottan… −  ahogy a Requiemben elhangzik. 

Világhírű hangszeres és énekes szólistákkal dolgozott.

Gertler Endrével, Gidon Kremerrel és még sok más művésszel. Sándor Györggyel Bartók III. zongoraversenyét játszottuk; ő volt az, aki a kompozíciót 1946. február 8-án Philadelphiában bemutatta. Kocsis Zoltánnal Bartók I. zongoraversenye volt az utolsó közös munkánk. Fantasztikus fiatalokkal koncerteztem – nem merek a hosszú névsorba belekezdeni, nehogy bárkit megbántsak azzal, hogy kifelejtem.

Jelen voltam a nagy nemzetközi énekessztárok vendégjárásánál. Ifjú karmesterként egy este Álarcosbál-előadásra készültem, talán ötödször vezényeltem. Mondták, hogy közreműködő lesz egy alig ismert tenorista, aki most kezd feljönni, valami Carrerasnak hívják… Amikor kinyitotta a száját, a publikum és a kollégák álla is leesett.

Piero Cappuccillit, Jelena Obrazcovát, Jevgenyij Nyesztyerenkót, Carlo Bergonzit, Anja Silját vezényeltem. Hildegard Behrens itt Fideliót énekelt, majd hamarosan Bayreuth sztárja lett.

Kicsi gyerekként tanúja lehettem a budapesti Operaház sokat emlegetett aranykorának, mert édesanyám a ház korrepetitora volt. 1946–47-ben még nem vezették be a hivatalos korrepetíciót, az énekesek a lakásunkra jöttek. Ott figyeltem, hogyan készülnek egy-egy szerepre, hallgattam Osváth Júlia, Tiszay Magda, Simándy József, Székely Mihály gyakorlását. Később, amikor már „színházképes” lettem, a nézőtérről bámultam ezeket a nagyságokat. Simándyval dolgoztam is. Igen, ő ösztönös énekes volt, de ahogy egy szerepet megelevenített, az meggyőzően demonstrálta a zenei intelligenciáját.

Csak nosztalgia, hogy szívesen hivatkozunk ennek a generációnak a művészi hatalmasságára?

Valószínűleg főként nosztalgia. De azt hiszem, hogy a kultúrában a 20. századdal véget ért a nagy egyéniségek kora. Az egész világban így van: képzőművészetben, irodalomban, színjátszásban. Száz százalékig precíz, nagyszerű művészekkel találkozunk. Ám az az emberi, lelki kisugárzás, ami ezeket az óriásokat jellemezte, mintha hiányozna. Az a szavakba önthetetlen plusz például Székely, Osváth és Simándy A varázsfuvola-tercettjében, amit nem lehet tanítani. Ezért csupán hatni próbálok a növendékeknél a kifejezésre, a művészi kisugárzásra.  

Vezetett statisztikát?

Sosem. Úgy számítom, hogy mintegy négyezer alkalommal álltam fel a karmesteri dobogóra, és körülbelül egyharmad volt a zenekari koncertek, kétharmad az operaelőadások aránya.

Az én zenei égboltomon három csillagkép ragyog: Bach, a bécsi klasszikusok és Verdi.

Bach géniusza lenyűgöző, Beethoven mondja róla: ő mindannyiunk ősapja. A zenetörténet nagyjai közül egy sem vonhatta ki magát a hatása alól. A bécsi klasszikusok csodálatos zenei formákat alkottak fantasztikus dallamvilággal. Verdit a bel canto tiszta levegőjéből induló színpadi, drámai, zenei kifejezések utolérhetetlen mesterének tartom.

Tulajdonképpen mindent elvezényeltem, ami a szívemnek kedves volt, de azért mutatkozik néhány hiány. Álmom volt a két nagy Muszorgszkij-operát, a Borisz Godunovot és a Hovanscsinát dirigálni. Fiatalkoromban nagyon megtanultam – kedvencem volt – a Trisztán és Izoldát; fájlalom, hogy ez a nagyszerű mű elkerült. De ne legyek elégedetlen – mondom magamnak –, hiszen hét Wagner-opera sorakozik a repertoáromon: a teljes Ring, a Tannhäuser, A bolygó hollandi és A nürnbergi mesterdalnokok.

Azt mondta, békés lélekkel, pozitív fénytörésben látja az elmúlt évtizedeket. Nem volt fölösleges energiapazarlás, hogy belekóstolt a politikába?

Határozottan nem. Megmagyarázom: 1956 az életemet meghatározó, bár tragikus, szomorú, csodálatos élmény volt. 15 éves fejjel megtanultam, hogy mi a haza, a szabadság. Mindig is nemzeti érzelműnek tartottam magam, így neveltek. A rendszerváltás után mindenki elindult valamilyen irányba. Én a MIÉP-hez sodródtam, mert radikálisan merészelt szólni a számomra fontos kérdésről, a magyarságról. Ez a viszony körülbelül 10-12 évig tartott. Nem tagadom, én maradtam jobboldali.

Szerintem fontos, hogy a művészet eszközeivel hassunk a fiatalokra. Ifjúsági koncerteket, előadásokat szép számmal rendeznek. De ennél több szükséges. Hogy a körükben eluralkodni látszó „nekem mindent szabad” mentalitás helyett a jó ízlés, a humánus etika legyen a személyiségük alapja.

A művészet természetes fejlődését töretlennek látom. Igaz, a tudomány nagyobb léptekkel halad, olvastam például egy pannonhalmi gimnazista ötletéről, amely tumoros áttétek célzott kezelésében lehet hasznosítható. A biokémia, a fizika előtt óriási lehetőségek állnak, eredményiket messziről csodálom, csupán haszonélvezőjük vagyok.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu