Legutóbb ? és először ? két éve rendeztek Gólem Fesztivált. Akkor európai és izraeli zsidó társulatok álltak a reflektor fényébe, ezúttal pedig három izraeli társulat ? na meg a fesztivált (a Nemzeti Színházzal közösen) szervező budapesti Gólem Színház, az Izraelben diplomázott Borgula András társulata. Fesztiváljellegnek ? ezen már senki sem lepődik meg ? nyoma sincs: három este nem a Nemzeti előadásai láthatóak a két stúdiószínpadon, ennyi csak a változás a hónap többi napjához képest. Még a magyar és izraeli előadások is párhuzamosan futnak ? fizikailag lehetetlen ott lenni tehát minden bemutatón. Az alagsorban csöppnyi grafikakiállítás a Gólem A trükk című előadása mentén ? az ember legfeljebb jóindulattal húz be egy árva strigulát a fesztiválösszetevők mellé.
Sebaj, a lényeg persze a színház maga, a ritka vendég, Izrael színházi kultúrája. Annyi jót hallani róluk ? sok a jelenre reflektáló, fél-dokumentarista előadás, lelkesen bontják a formát, jó a darabválasztás és jók a drámák, sok a kísérlet. Úgy tűnik, ez az utóbbi volt, ami megragadta a szervezőket ? talán jobban is, mint az adott produkció színvonala. De egyet tudunk érteni velük: van annyira jó megnézni egy érdekes, de közepes előadást, mint egy minden szempontból átlagosan jót.
Az első előadás Dana Ruttenberg táncosaié ? NaBa, avagy Na Baozen a címe. Három nő és egy férfi mozgásszínháza, ahogy már sokszor láttuk: párkapcsolatok és válságok, vonzások és választások. A mozgásban, táncban alig találni érdekfeszítőt, amit ne táncolna el oly sok más társulat is. És mégis nagyon él ? mert nem a tánc a lényeg, hanem a befogadás milyensége. Minden nézőnél kiállításokon használt fejhallgató van ugyanis; minden jelenet előtt dönteni lehet ? azaz dönteni kell ?, hogy a két lehetséges aláfestésből (legyen az szöveg vagy zene) melyiket szeretnénk hallani. A férfi vagy a nő verzióját? Romantikus vagy drámai zenét? Választás csak egy van, a másik fél nem hallgattatik meg, visszakozni nem lehet ? és mindenki szembesülhet azzal, egy táncelőadásban a táncon kívül mennyi mindentől függ, mit és hogyan látunk a színpadon.
A tapsrend közben csalok, meghallgatom az expozíciót a másik oldalról is ? és valóban, amíg én egy olyan férfiről láttam előadást, aki soha nem mondta a barátnőjének, hogy szereti, addig mások egy olyanról, aki depresszióba zuhant, amikor a barátnő szakított vele. Az előadás, még ha a tánc feledhető is, jó: mert én magam, a befogadó vagyok az ötödik szereplő, magamat kell néznem a táncosok mögött.
Másnap újra az ötlet hivatott különlegessé tenni a klasszikust: García Lorca Yermáját a főszereplőn kívül csak férfiak játsszák ? könnyedén elérthető metaforája a dráma patriarchális világának. A tavaly megnyílt herzlyai színház első előadása volt ez a költőien gyönyörű és végtelenül kegyetlen dráma az asszonyról, aki nem tud teherbe esni, s akit ezért, mint egy rossz sejtet, kivet magából a falu-test.
Orna Katzról, a főszereplőről már első megjelenésekor süt, hogy ő ? nem Yerma. Nem csak, mert sokkal idősebb a karakternél, hanem, mert nincs meg benne semmi abból a tiszta őszinteségből, a naiv gyermekségét még le sem vetkőzve kőkeménnyé szilárduló nőből, ami nélkülözhetetlennek tűnik az asszony hiteles megformálásához. Mindemellett a színész megkerüli a dráma leglényegét is, a folyamatos változást, ahogy az idő múlik, és ahogy az áldott állapot egyre távolabbinak tűnik; a remény és a szomorúság átalakulását, a csendes őrület, a viszolygás kialakulását, a keserűség halmozódását. Katz játékában mindennek nyoma sincs ? ő épp úgy mondja el az első mondatát, ahogy az ötvenediket vagy az utolsót is, hadar, szájából egy szónak sincs igazi jelentősége, s még színészi jelenléte sem pótol semmit a hiányból.
S nem pótol az alapötlet sem: Ofira Henig rendező maga futamodik meg a saját maga által kirótt felelősség elől. Mert bár férfiak játsszák a nőszerepeket, mind női ruhában vannak, fejkendőben, női beszédet imitálva-affektálva; egyikük még hosszú parókát és női sminket is visel. A színpadon ők így nem férfiak ? mindegy, hogy épp azok játsszák a szerepeket. Egy rettentő erős dráma rettentő hatástalan, a díszlettől a koncepcióig átgondolatlan előadása a herzlyaiaké.
A záró előadás kuriózuma nem a forma, hanem a dráma: Asher Kravitz A zsidó kutyája gyakorlatilag nem más, mint Agnieszka Holland Európa, Európájának alaptörténete ? egy kutya szemszögéből. Kores 1933-ban születik egy berlini zsidó család kutyájaként, ahonnan menekülnie kell, hogy előbb egy SS-tiszt oldalán, később az orosz partizánok mellett kössön ki, végül a háború után eredeti gazdájával Izraelbe vándoroljon.
A Hasimta Színház Yonathan Esterkin rendezte monodrámájában minden megvan, amitől egy efféle előadás jó lehet: az egyedi nézőpontból elmesélt, remek dramaturgiájú szöveg, a minimális, de élő és remekül használt díszlet, és egy remek színész. Alon Ofir előadása soha nem unalmas: a történet minden szereplőjének más hangot kölcsönöz, a gyorsan pörgő eseményekkel szinkronban gyorsan vált hangulatot is ? és egy másodperc alatt átlényegül remegő kezű, szemüveges mesélővé, hogy aztán ugyanennyi idő után újra felpattanjon és forrongó vérrel folytassa a történetét.
Az egyetlen szépséghiba is vis maior: Ofir rengeteg szöveget mond el még az izraeliekre jellemzőnél is valamivel gyorsabban ? így a monodráma tökéletesen alkalmatlan arra, hogy rettentő gyors feliratozást olvasva is követni lehessen.
Épp csak belemelegszik az ember az izraeli előadásokba, mire véget is ér a fesztivál, ígéret nélkül arra, hogy egy év múlva is sor kerül majd hasonlóra. Marad a remény, hogy a Nemzeti ígérete a meghatározó jelentőségű külföldi társulatok, előadások bemutatkozásának segítésére talán folytatódik az év közben ? még ha olyan szenzációmentesen is, ahogy arra ezúttal sor került. Legalább sor került rá.
