Számos interjúban az egyik legalapvetőbb kérdésként merül fel önnel kapcsolatban a felcímkézéssel, a kategorizálással való viszonya; legyen szó származásról vagy akár a hitbéli hovatartozásról. Mit gondol, az ember miért mindig a különbségekre fekteti a hangsúlyt, amikor sokkal több a közös vonás?

Nem tudom, mi motiválja a kérdezőt. Mindenkit talán más-más kérdés foglalkoztat. Magam is tapasztaltam azt, hogy valaminek a meghatározása, körülírása során sokkal könnyebb, kézenfekvőbb felsorolni azt, hogy mi nem egy adott dolog, mint az, hogy mi. Ez a dolog természetéből is fakad. Az újat úgy ismerjük meg, hogy megvizsgáljuk, miben különbözik a régitől – így tudjuk meg, miben más, miért új. Ha egyek, egyformák vagyunk, miről beszéljünk? Ha egység vagyunk – na, akkor van miről beszélni! A címkézés is rendben van – a gondolkodásunk rendszerező, strukturált. Akár a különbségeket, akár a közös jegyeket vesszük szemügyre, igen, vannak típusok, kategóriák, tendenciák stb. A kérdés az, hogy merünk-e a mélyre evezni? Ha a kérdező kíváncsi és nyitott, teljesen mindegy, hogy mire fekteti a hangsúlyt. Ha kíváncsi és nyitott és urambocsá’ még bízik is, minden esély adott ahhoz, hogy a vad vihar, a felkorbácsolt hullámok közepette (vö. Mk. 4,35-41) megtapasztalja: nincs veszélyben, nincs veszedelem. Jó, jóság van az azonosságban is és a különbségben is.

Kíváncsi vagyok, mi a véleménye arról, ha azt mondom: az ember azért bizonytalan a másikkal vagy akár a környezetével szemben, mert önmagát sem ismeri.

Iancu Laura | Versek
és amikor a villásfarkú fecske           etetni kezdi fiait, szélnek ereszti arcodat.

Mindenképp egymással összefüggő jelenségek. De a dolog – szerintem – nem ilyen egyszerű. Mert mi a bizonyosság arra, hogy ha majd egyszer az önismeret eléri önön csúcsát, helyes, pontos és végleges lesz? És mi a garancia arra, hogy ennek a folyamatnak egyenes következménye lesz a környezet iránti bizalom kialakulása? Az önismeret – szerintem – olyasféle, mint a hit. Élethosszig tartó folyamat, történés. Az önismeret (én) és a környezet (a másik ember) viszonya terén én inkább az örökös dialektikát látom.

Ha valaki azt állítja, hogy fel tudná áldozni magát egy közösségért, mit árulhat ez el arról az emberről?

Fogalmam nincs. Kézenfekvő azt mondani, hogy az illető saját életénél valami mást többre tart. De ez így egy mindenestül komolytalan mondat. Arról a konkrét esetről lehet csak beszélni, ami a kérdésben foglaltak szerint megtörtént.

 Képes volna a közért feláldozni önmagát? Nem feltétlenül messiási értelemben.

Azon a helyen, ahonnan én nézek az életre és a világra, tehát ezen a helyen ilyen kérdés nem létezik. Ez semmi esetre nem lehet elvi szintű, elvi természetű kérdés. Legfeljebb „helyzet” formájában jelenhet meg. És a döntés adott helyzetben születik meg. Jézus Krisztus áldozata megváltotta az embert (az áldozattól). És ez az áldozat elég nagy áldozat, ráadásul örök, mindenre kiterjed és végérvényes. 

Fotó: Parragi Zoltán

Ha az egész eddigi életét áttekinti, van-e olyan dolog, amiben sosem fog megváltozni és titkon még örül is neki? Bármi, ami a személyiségéből adódóan kvázi örökre szól.

Talán a bennem rejlő ellentmondásosságokat említeném meg. Azt nem mondanám, hogy öröm ilyesmiket viselni. De úgy működnek bennem, mint a Nap az égen. Nélkülük besötétednék.

A teljes interjú a Helyőrség oldalán olvasható.

Nyitókép: Pesti Tamás/Fejér Megyei Hírlap