„Jóság van az azonosságban is és a különbségben is” – beszélgetés Iancu Laurával

Számos interjúban az egyik legalapvetőbb kérdésként merül
fel önnel kapcsolatban a felcímkézéssel, a kategorizálással való viszonya;
legyen szó származásról vagy akár a hitbéli hovatartozásról. Mit gondol, az
ember miért mindig a különbségekre fekteti a hangsúlyt, amikor sokkal több a
közös vonás?

Nem tudom, mi motiválja a kérdezőt. Mindenkit talán más-más
kérdés foglalkoztat. Magam is tapasztaltam azt, hogy valaminek a meghatározása,
körülírása során sokkal könnyebb, kézenfekvőbb felsorolni azt, hogy mi nem egy
adott dolog, mint az, hogy mi. Ez a dolog természetéből is fakad. Az újat úgy
ismerjük meg, hogy megvizsgáljuk, miben különbözik a régitől – így tudjuk meg,
miben más, miért új. Ha egyek, egyformák vagyunk, miről beszéljünk? Ha egység
vagyunk – na, akkor van miről beszélni! A címkézés is rendben van – a
gondolkodásunk rendszerező, strukturált. Akár a különbségeket, akár a közös
jegyeket vesszük szemügyre, igen, vannak típusok, kategóriák, tendenciák stb. A
kérdés az, hogy merünk-e a mélyre evezni? Ha a kérdező kíváncsi és nyitott,
teljesen mindegy, hogy mire fekteti a hangsúlyt. Ha kíváncsi és nyitott és
urambocsá’ még bízik is, minden esély adott ahhoz, hogy a vad vihar, a
felkorbácsolt hullámok közepette (vö. Mk. 4,35-41) megtapasztalja: nincs
veszélyben, nincs veszedelem. Jó, jóság van az azonosságban is és a különbségben
is.

Kíváncsi vagyok, mi a véleménye arról, ha azt mondom: az ember azért bizonytalan a másikkal vagy akár a környezetével szemben, mert önmagát sem ismeri.

Mindenképp egymással összefüggő jelenségek. De a dolog – szerintem – nem ilyen egyszerű. Mert mi a bizonyosság arra, hogy ha majd egyszer az önismeret eléri önön csúcsát, helyes, pontos és végleges lesz? És mi a garancia arra, hogy ennek a folyamatnak egyenes következménye lesz a környezet iránti bizalom kialakulása? Az önismeret – szerintem – olyasféle, mint a hit. Élethosszig tartó folyamat, történés. Az önismeret (én) és a környezet (a másik ember) viszonya terén én inkább az örökös dialektikát látom.

Ha valaki azt állítja, hogy fel tudná áldozni magát egy
közösségért, mit árulhat ez el arról az emberről?

Fogalmam nincs. Kézenfekvő azt mondani, hogy az illető saját
életénél valami mást többre tart. De ez így egy mindenestül komolytalan mondat.
Arról a konkrét esetről lehet csak beszélni, ami a kérdésben foglaltak szerint
megtörtént.

Képes volna a közért feláldozni önmagát? Nem feltétlenül messiási értelemben.

Azon a helyen, ahonnan én nézek az életre és a világra, tehát ezen a helyen ilyen kérdés nem létezik. Ez semmi esetre nem lehet elvi szintű, elvi természetű kérdés. Legfeljebb „helyzet” formájában jelenhet meg. És a döntés adott helyzetben születik meg. Jézus Krisztus áldozata megváltotta az embert (az áldozattól). És ez az áldozat elég nagy áldozat, ráadásul örök, mindenre kiterjed és végérvényes. 

Ha az egész eddigi életét áttekinti, van-e olyan dolog,
amiben sosem fog megváltozni és titkon még örül is neki? Bármi, ami a
személyiségéből adódóan kvázi örökre szól.

Talán a bennem rejlő ellentmondásosságokat említeném meg. Azt nem mondanám, hogy öröm ilyesmiket viselni. De úgy működnek bennem, mint a Nap az égen. Nélkülük besötétednék.

A teljes interjú a Helyőrség oldalán olvasható.

Nyitókép: Pesti Tamás/Fejér Megyei Hírlap