Alább Féner Tamás Kossuth-díjas fotóművésznek a megnyitón elhangozott beszédét közöljük.
Hiába is hadar, nincs jobb, mint a Nadar! Volt egy ilyen fotográfus csapat talán 1967-től. Szinte párhuzamosan alakult meg az elszántan avantgárd Műhely 67-tel, a Nadar viszont, hogy mondjam? A valóság-elvű fotográfia talaján állt, álldogált. A Nadar-t Végvári Lajos szervezte maga köré, a Műhely hangadói talán Lőrincz György, vagy talán Koncz Csaba voltak. Mindkét csoport a feloszlása után szervezett időnként emlék-kiállításokat. Mindkét csoport tagjai jószerivel hivatásos fotográfusok voltak, vagy ha nem, hát a hivatásos művész-lét körül keringtek. Ez sok mindent meghatározott, többnyire nem szorultak, nem is számítottak, nem is számíthattak állami támogatásra. Azért, ha mást nem, legalább nyersanyagot, hát igen, lophattak, akik lophattak. Lophattunk.
A műkedvelő fotográfusok fotóklubokat alakítottak, a legkorábbi, ma is egzisztáló talán 120 éve jött létre. A klubok különféle alapokon szerveződtek. A legnépesebb, egyben legkorábbi csapat a soknevű Budapesti Fotóklub, ami a MAOSZ, Magyar Amatőr Fényképezők Országos Szövetsége, ami a MADOME, Magyar Dolgozók Országos Művészfényképező Egyesülete, időnként megint Budapesti Fotóklub, saját kiállító termekkel, laborral, klubhelységekkel, valaha a legnagyobb tagsággal, a Népművelési Intézet megkülönböztetett támogatásával.
A talán legérdekesebb a Gerendás Mihály biológia professzor, maga is elhivatott makró-fotográfus, körül szerveződött Aesculap fotóklub volt, az orvosok, az orvosok szakszervezete égisze alatt. És még sok-sok fotóklub, többnyire szakszervezetek, kultúrházak támogatásával.
Ami összetartotta a csoportokat az a fotográfia szeretete, talán a labor varázsa, illata, a jó társaság, az elnyerhető pillanatnyi hírnév…Nincs annál kedvesebb, mint amikor egy műkedvelő fotográfus előveszi a sok kiállítást megjárt nagyítását, a hátán, már a kép hátán tucatnyi etikettel, ami bizonyítja, merre járt a kópia. Jeles francia fotográfus mutatta egyszer kinyomtatott négy oldalas névjegyét, a Delaware indiánok tiszteletbeli főnöke, az ausztráliai Perth fotó klubjának dísztagja. Nagyra becsült kollégánk is büszkén hirdette, hogy New York kínai fotográfusai megválasztották a világ legjobb fotóművészének. Igen, ez tiszteletre méltó. Állítom, akinek hivatása mellett nincs valamilyen elkötezettsége, szenvedélye, az kiszolgáltatott a szerencse pillanatnyi forgandóságának.
A képzőművészek a főúri, majd polgári szalonok nyújtotta bemutatkozási lehetőségeket kevesellve szervezték meg nyilvános fellépéseik lehetőségeit, így például a párizsi Salon de Printempsból kiváló Salon d’Autumne-t, őszi szalont. Az őszi a plenerben nyáron festett képeket mutatta, szemben a tavaszival, ami a téli műteremi spekuláció termését. A Salon d’Autumne, Frantz Jourdaine szervezése, a modern piktúra látványos előtörését hozta, és az együtt kiállítók előbb-utóbb valamilyen laza kapcsolatba is kerülhettek.
A Vándorkiállítási Társaság, a peredvizsnyikek, a XIX. század orosz művészeti egyesülése. Fő műfajuk a kritikai jellegű zsáner, a tájkép és a történelmi kép volt. Nevük onnan ered, hogy a nép esztétikai nevelésének szolgálatában vándorkiállításokat rendeztek.
Ezzel, megjegyzem, a Magyar Fotóművészek Szövetsége is próbálkozott. Rengeteg kultúrház vezető válláról vettük le a gondot, hogy csinálniuk kellene valamit, a Szövetség házhoz szállította a pecsétjével hitelesített, valódi művészetet.
A bécsi szecesszió, kivonulás, sokkal inkább egy művészeti irányzat, egy világkép, mint egységes stílus, az osztrák művészek vonultak ki a historizáló művészet világából, a látványt helyezve középpontba a spekuláció helyett.
A budapesti Nemzeti Szalon 1894-ben alakult, egyidőben a párizsival. Az 1950-es évekig a Nemzeti Szalonnak fontos szerepe volt a kortárs magyar képzőművészeti alkotások bemutatásában, és vidéki kiállításokat is rendeztek. Ilyen nagy hatású szalon több nem is alakult felénk. Egy-egy fontos magánkezdeményezés, többnyire határozott profillal, mint például a Tamás Galéria bemutatkozási lehetőségen túl, természetesen elsősorban műkereskedelemmel foglalkozott.
Képzőművész társulások szinte szükségszerűen keletkeztek. A Gresham-kör krédója tulajdonképpen az avantgárd szertelenségeitől a posztimpresszionizmus szelíd tájaira visszatérés, szellemi vezetője Genthon István, Oltványi Altinger Imre, bár, megjegyzem, a kor sok művésze rendkívül művelt volt, képes eligazodni.
A hazai csoportok többnyire valamilyen alkotótelep hatáskörében szerveződtek. mint a nagybányaiak, alföldiek és így tovább. Szellemi programja közelebbi múltban az Európa Iskolának volt, aminek alapját Kállai Ernő teremtette meg, a Galéria A 4 Világtájhoz Társaságnak, alapját Kállai Ernő, satöbbi az Elvont Művészek Magyarországi Csoportjának volt, mit ad Isten, megint Kállai Ernő Kassák Lajossal, bár a két csoportnak eltértek nézetei, az Elvontak kiállítási helyt biztosítottak a Galériának.
A fotográfia szempontjából az első program-szerűen szerveződő csoportos megjelenés a Kassák szervezte Munka Kör szolnoki bemutatkozása volt. Kassák a rá jellemző agilitással a szellemi alapok lefektetésén túl még az első rendőrségi betiltásról is gondoskodott 1932-ben. Említhetjük Goldmann Györgyöt, a Szocialista Képzőművészek Csoportját, minek 1934-ben ő lett egyik alapító tagja, később vezetője. Mint Kassáknál, itt is rangjukon szerepeltek a fotográfusok. Különösen a Montázs csoportban tartottak igényt munkájukra.
Napjaink fontos képzőművészeti galériái többnyire inkább a múlt feltárásában jeleskednek, semmint kockázatos kalandokba bocsátkoznának napra kész program vezetésével. Természetesen alle Hochhaltungsvoll, legmélyebb tisztelettel ez irányú munkájukért
De hogy jön ez ide? Tacitus Annaleséből – kigugliztam, ne tessék nevetni, nem tudok latinul, se – egy sine ira et studio harag és elfogultság nélküli. bár pezsgőben dúskáló, pártatlanul. vezetett intézmény ünneplésén vagyunk. Némi kivagyisággal mondom, a Galéria a kiállítók megválasztásával, gondolom, saját minőségi mércéjét tartja követendőnek, kizárva minden ízlés, nézet, bármi egyéb hegemóniára törekvést. A hazai fotó műtárgy-kereskedelem nehezen tud lábra kapni, így-egy kísérleti léggömbön túl, mint Friedman Endre szereplése a Kieselbach-galériában a nemzetközi piacon hitelesített művekre szorítkozik. Természetesen van forgalom, az inkább műtermi eladás. Van állami vásárlás is: most vásárolta meg a jogkezelő négy képem kiállítási jogát 3500 forintért, bemutatva a rendelkezést, hogy ennyit is ér.
Így ez a Galéria annak tudomásul vételével működik, hogy pro bono, ez pedig a latin pro bono publico kifejezés rövidebb változata, elvén működik, aminek magyar jelentése „a közjóért”, és az önként vállalt, fizetés nélküli vagy a szokásosnál kedvezőbb árú szakmai munka.
Úgy kör ez a kör a galéria körül, hogy kör, de nem csoportosulás. Azt hiszem, ennél szétfutóbb társaság a mai magyar fotográfiában nehezen szedhető össze. Azt hiszem, ha van, az a közös ismertetője, hogy nincs közös ismertetője azon kívül, hogy végtelenül komolyan veszi a munkát. És csak a munkát. A kurátora krédója a minőség. És ez ma már a Tertullianusnak gondolt mondatra fut tovább: credo quia absurdum, hiszem, mert képtelenség, Képtelenség, legalább is annak tűnik, ilyen programmal egy évtizeden át fennmaradni.
A jubileumi tárlat kiállítói: Barta Zsolt Péter, Benkő Imre, Birtalan Zsolt, Féner Tamás, Gáti György, Haris László, Horváth M. Judit, Kerekes Gábor, Minyó Szert Károly, Robitz Anikó, Stalter György, Szilágyi Lenke, Zsila Sándor
A kiállítás február 8-ig látogatható, kedden és csütörtökön 14 és 18 óra között az Artphoto Galériában.
A nyitóképen Borbély László, az Artphoto Galéria egyik alapítója. Fotók: Kecskeméti Tibor
Borbély Lászlóval készült interjúnk itt olvasható.
https://kultura.hu/artphoto-galeria-borbely-laszlo
