A kreativitáshoz helyet kell csinálnunk az életünkben
Julia Cameron több mint harmincéves könyve, A művész útja most újra olvasható magyarul, így nekünk is lehetőségünk van arra, hogy a kötetben szereplő gyakorlatok által felszabadítsuk a bennünk élő alkotót. A módszer egyszerre meglepően egyszerű, helyenként kifejezetten hatásos, máskor viszont zavarba ejtően ezoterikus. Ezen azonban egyszerű túllépni, hiszen a könyv tulajdonképpen nem azt akarja megtanítani, hogyan készítsünk jó művészetet. Inkább azt kérdezi: miért nem csináljuk azt, amit valójában szeretnénk?
Elsőre persze van valami gyanús abban, amikor egy könyv azt ígéri, hogy tizenkét hét alatt közelebb visz a kreatív énünkhöz. Különösen ma, amikor a kreativitás köré komplett iparág épült: workshopok, podcastok, coachingprogramok és önfejlesztő könyvek magyarázzák el, hogyan váljunk eredetibbé, bátrabbá, produktívabbá.
A művész útja némileg félrevezető cím, Cameron ugyanis nem művészeti kézikönyvet írt. Ez egy tizenkét hetes önismereti program azoknak, akik úgy érzik, valamilyen kreatív vágyukat hosszabb-rövidebb ideje félretették. És itt válik a könyv érdekesebbé, mint amilyennek első pillantásra látszik: banálisan egyszerű gyakorlatokon keresztül visz közelebb ahhoz az énünkhöz, aki bátrabb, aki jobban mer kockázatot vállalni, aki jobban hisz a kreativitásában és a saját képességeiben.
Nem kell jól írni. Nem kell okosnak lenni, történetet építeni, és lehetőleg még visszaolvasni sem kell az eredményt. Ez a gyakorlat a „morning pages”. A másik alapfeladat az „artist date”: hetente egyszer egyedül kell valamilyen kíváncsiságból végzett programra indulni. Megnézni egy kiállítást, bemenni egy régiségboltba, céltalanul sétálni egy ismeretlen környéken, zenét hallgatni, rajzolni vagy egyszerűen olyasmit csinálni, aminek nincs mérhető haszna.
Papíron egyik sem különösebben forradalmi. Cameron azonban felismer valamit, ami harminc év elteltével talán még aktuálisabb: a kreativitás egyik legnagyobb ellensége nem feltétlenül az ötlettelenség, hanem az állandó önellenőrzés. Mire egy gondolat megszületik, már minősítjük is. Elég jó? Van értelme? Nem csinálta már meg valaki? Mit fognak hozzá szólni? Lehet ebből kiállítás, könyv, projekt, pénz, Instagram-poszt? A reggeli oldalak radikalizmusa éppen abban rejlik, hogy mindez egy időre érdektelenné válik. Ha senki nem olvassa el, amit írunk, akkor nincs is kinek megfelelni.
Cameron könyvének legerősebb állítása, hogy a kreativitás nem néhány kiválasztott ember különleges képessége. Inkább olyan emberi adottság, amelyet különféle félelmek, kudarcok, társadalmi elvárások vagy saját beidegződéseink el tudnak temetni. Cameron arra kéri az olvasót, hogy vegye számba azokat az életutakat, amelyeket nem választott; idézze fel, mit szeretett gyerekként csinálni; figyelje meg, milyen mondatokkal beszéli le saját magát bizonyos dolgokról.
Ha innen nézzük: Cameron szemlélete meglepően jól öregedett. A kreatív munka ma egyre könnyebben összekeveredik a láthatósággal és a teljesítménnyel. Cameron ezzel szemben újra és újra visszavezeti az olvasót ahhoz a ponthoz, ahol valamit még egyszerűen azért csinálunk, mert érdekel.
A könyvvel azonban időnként dolgozni kell – és nem csak a feladatok miatt. Cameron kreativitásfogalma ugyanis erősen spirituális. Istenről, Teremtőről, szinkronicitásról és egyfajta univerzális kreatív energiáról beszél. Számára az alkotás nem egyszerűen pszichológiai vagy kulturális tevékenység, hanem kapcsolat valamivel, ami meghaladja az egyént. Aki erre fogékony, valószínűleg természetesen halad majd vele. Aki kevésbé, annak időnként mentális fordítást kell végeznie. Ennél még eggyel zavaróbb, amikor a könyv a kreatív áttörés és a világ működése között túlságosan egyszerű ok-okozati kapcsolatot sugall. Mintha elég volna megfelelően megnyílni, és a lehetőségek előbb-utóbb megérkeznének.
Pedig a művészeti világ ennél sokkal prózaibb hely, ahol a tehetség, munka és belső szabadság mellett intézmények, kapcsolatok, társadalmi háttér, pénz, földrajzi helyzet és egyszerű szerencse is meghatározza, ki mennyi időt és teret engedhet meg magának az alkotáshoz.
A könyvnek van még egy problémája. Cameron hajlamos szinte minden ellenállást kreatív blokként értelmezni. Ha halogatunk, félünk, kritizáljuk magunkat vagy nem végezzük el a gyakorlatot, annak mélyén gyakran a bennünk élő művész elnyomását sejti. Pedig néha egyszerűen rossz az ötlet, és néha jogos a bizonytalanság. A művész útja időnként úgy tesz, mintha minden belső kritikus szükségképpen ellenség volna.
Azonban Cameron könyvének kevéssé látványos ötletei meglepően jól működnek, mert azokban nincs túl sok misztikum. Az írás, megfigyelés, felfedezés mind olyan dolgok, amikben ott van valamiféle hétköznapi fegyelem. Talán ezért érdekes A művész útja több mint harminc évvel a megjelenése után is. Nem azért, mert megfejtette volna a kreativitás titkát. Hanem mert makacsul ragaszkodik egy ennél sokkal egyszerűbb gondolathoz: a kreativitáshoz helyet kell csinálni az életünkben.
