„Szendrey Júlia kulcskaraktere a filmnek” – Mosolygó Sára igazságérzetről, életrevalóságról és szerencséről

Beszédes neved van, és ráadásul tényleg mosolygós lány vagy.

Amikor elkezdtem az egyetemet, többen mondták, hogy ezzel a névvel jól fogok járni a pályán, de nem értettem, mire gondolnak. Annak örülök, hogy különlegesnek találják. Szeretem a nevemet. A családom szabolcsi származású. Anyukám az egyetemi tanulmányai miatt Pécsre költözött az apukámmal, így mi a nővéremmel már ott születtünk. Szabad és boldog gyerekkorom volt, annak ellenére, hogy a szüleim hamar elváltak. A nővéremen kívül, aki Koppenhágában tanult divattervezést, nem volt művész a családban.

Anyukám arra nevelt, hogy mindig mondjam el a véleményemet, ezért – bár furán hangozhat – már gyerekként is felnőttnek érezhettem magamat. Érdekelte a szüleimet, hogy miről mit gondolok, én pedig a mai napig azt képviselem, hogy normális keretek között jogom van elmondani az őszinte véleményemet. Azt vallom, hogy hallgassuk és értsük meg egymást. Egyre többször érzem, hogy nem tudunk értő figyelemmel egymás felé fordulni, ezt nehezen viselem a túlzott igazságérzetem és hirtelen haragú természetem miatt.

Hogyan kúszott be a művészet az életedbe?

A Leőwey Klára Gimnázium francia tagozatára jártam Pécsett, ott kezdtem el színjátszózni. A Leőwey elit, kissé porosz stílusú középiskola, ahol legtöbben orvosnak, jogásznak készülnek, nekem viszont hasonló meg sem fordult a fejemben, úgyhogy meglehetősen elveszettnek éreztem ott magam. Úsztam az árral, és csak azt tudtam, mi nem szeretnék lenni. A színészet mint szakma eszembe sem jutott. Évente egyszer vendég színjátszó csoportok érkeztek az iskolába, itt találkoztam először olyan alternatív iskolával, ami felkeltette az érdeklődésemet. Azt láttam, hogy azok a diákok és tanárok másképp viszonyulnak egymáshoz, ami nagyon megtetszett, és tudtam, hogy én is hasonló rendszerbe szeretnék bekerülni. Utánajártam, hogyan tudnék váltani, és az övékhez hasonló, nyitott helyen tanulni.

Gyorsan lépek, ha valami nem jó, úgyhogy otthagytam a Leőweyt, és a pesthidegkúti Waldorfba mentem. 17 évesen Pécsről Pestre költöztem. Utólag visszagondolva nem is értem, hogyan vághattam bele, mert a fővárosban nem volt hol laknom. Pár hétig a keresztanyáméknál voltam, aztán mindig más család fogadott be az iskolából. A Waldorfban támogató és szoros közösségünk volt, így ez nem jelentett gondot.

Azért nem lehetett könnyű!

Gyorsan alkalmazkodom, gyerekkoromban is sokat költözködtünk. De azért ez a helyzet okozhatott olyasmiket, amikről most még talán nem is tudok, hiszen az nem teljesen normális, hogy három évig nem volt otthonom. Bárkivel éltem, le kellett adnom az igényeimet, természetesen én alkalmazkodtam a családok rutinjához, szokásaikhoz.

Ha nagyon szeretnék valamit, azért mindent megteszek. Óriási új világ nyílt ki számomra a Waldorf-iskolával, ezért szimplán úgy voltam vele, hogy ennek ez az ára, és hálás voltam érte, hogy idegen emberek támogattak. A Waldorfban is jártam színjátszó csoportba, mert miután pár hónapot kihagytam, rájöttem, mennyire hiányzott. Éreztem, hogy ez valami olyat ad nekem, amit sehol máshol nem tudok megtapasztalni. Jó visszajelzéseket kaptam, és a tanáraim javaslatára a színműre mentem, most pedig már végzős vagyok a Zsámbéki– Fullajtár–Tárnoki–Jákfalvi osztályban.

A Petőfi-filmben (Most vagy soha!) megkaptad a női főszerepet: Szendrey Júliát kelted életre. Ráadásul rövid időn belül ez már a második filmszereped.

Szerencsésnek érzem magam az eddigi lehetőségeim miatt, nagyon nehéz ma kezdő színésznek lenni. Egyelőre szinte senki sem tudja az osztályból, hova szerződik, mi lesz vele a jövőben, a pálya megosztottságáról nem is beszélve. Engem inkább ez a része rémít meg. Másrészről iszonyatosan telített a szakma, ezerféle tanoda ontja a fiatalokat, és mindenki színész akar lenni. Nem az számít, ki mennyire tehetséges, sokkal inkább a szerencse és az önmarketing. Az előző filmekkel bekerültem a filmesek látókörébe, és azóta hívnak szereplőválogatásokra. Nem egészen tudom, miért pont engem, és mást mondjuk miért nem.

Vajon miért?

Eddig úgy gondoltam, hogy csak szerencsém van, de ha nagyon meg akarom fejteni a rejtélyt, az lehet a magyarázat, hogy talán nem vagyok különösebben karakteres. Tipikus, klasszikus széplány fazonom van, amit sok mindenre lehet használni, sokféleképpen lehet alakítani. Petőfi Sándor felesége egyáltalán nem volt tipikus női alakja a korának.

Hogyan lett Sárából Júlia? Könnyen magadra vetted a figurát?

Élveztem, hogy külsőleg nem igazán alakítottak rajtam. Nem a sminken, a frizurán vagy a jelmezen volt a hangsúly. Olyan lehettem, amilyen a hétköznapokban vagyok, csak kicsit hosszabb hajjal. Ebből kellett dolgoznom, nem tudtam egy karakteres maszk mögé bújni. Jó volt, hogy nem kellett széplányként illegetnem magam. Júlia kulcskaraktere a filmnek, és nagy hatással van a történet alakulására. Izgalmas forgatás volt, nagyon sokat tanulhattam belőle. Külön élmény és kihívás volt egy-egy verekedős jelenet, ezeket nagyon élveztem!

Nahát! Szendrey Júlia verekedett?

A film egyetlen napot ölel fel, március 14. estétől március 15. estéig. A főhősnő ennek során keveredik konfliktusba a titkosrendőrséggel, ami nyilván fiktív szál, hiszen nem tudjuk, valójában mit csinált akkor. A filmben erőteljesen mozgatja a szálakat, ezért ez a szerep rendkívül érdekes és összetett. Pozitívnak tartom, hogy a filmben ilyen erős a női vonal.

Ha elolvasok egy szerepet, az – talán az óriási alkalmazkodókészségem miatt is – rögtön átfut rajtam: megérzem a karaktert. Ha valós személy, utánanézek ugyan, ki volt, de hamar át is tudom „mosni” magamon. Júlia megformálása természetesen hatalmas feladat, de egy-egy karakter megértése, az, hogy valakinek a bőrébe bújjak, nem okoz nehézséget. Egy ellenszenves figurával is ugyanúgy tudok azonosulni, hiszen bennem is ugyanúgy ott vannak azok a tulajdonságok is.

Az Együtt kezdtükben is nagyobb szerepet kaptál.

Azt az osztályom egy részével együtt csináltuk, és kiváló volt első filmes gyakorlatnak, családias hangulatban zajlott a munka. Egy hónapra a Balatonra költöztünk, nagyon sokat voltunk együtt, meg tudtuk beszélni a bizonytalanságokat, tapasztalatokat. Biztonságos közegben érezhettem magam. Könnyedebb film, amely műfaj kevésbé áll közel hozzám, viszont sokat tanított minket arra, hogyan kell a kamera előtt létezni.

Egyáltalán nem mosolygós a karakter, akit játszom, hanem kívülálló, kicsit mindenkit lenéző, tipikus széplány, idősebb és gazdag pasival. Aztán jön a fordulat, és kiderül, hogy nem boldog, különben meg tök jó fej és vicces is tud lenni. Majd közte és az egyik volt osztálytárs között újból fellángol a szerelem.

Féltem, hogy benne fogok ragadni ebben a skatulyában, de örülök, hogy a második filmemben máris másfélét játszom. Emellett törekszem rá, hogy az alternatív, kisebb, kísérleti mozikban, kisfilmekben a lehető legkülönfélébb feladatokat is megcsináljam. Ezek a projektek különösen közel állnak hozzám, annak ellenére, hogy a nagyközönség gyakorlatilag nem tud róluk.

Több színházban is futnak előadásaid, például A pillangók szabadok című darab vagy Tasnádi István Kartonpapája, ami az író egyik legtöbbször előadott műve.

A Kartonpapa fontos előadás, ez volt az első, egyetemen kívüli munkám. Szuper csapat, nagyon szeretjük játszani. Előadás közben úgy érezzük, hogy biztonságban vagyunk, tartjuk egymást, és ettől remek a közös munka. Mindig lesem Udvaros Dorottyát, és igyekszem tőle eltanulni, ahogyan próbál és játszik. A pillangók szabadok vígjáték, amiben egy szókimondó, csapongó lányt alakítok. Ezek mellett az egyik legfontosabbnak tartom a Trafóban futó, Tarnóczi Jakab által rendezett A nagy Ibsen-vizsgát. Ebben Alvingnét játszom a Kísértetekből. Színészileg nagy kihívás és szép feladat egyben. Nagyon szerettem ezt a munkát.

A pároddal és egy másik osztálytársaddal filmes céget alapítottatok Non Lieu néven, ami magyarul azt jelenti: nem hely.

Három éve az első Covid-hullám alatt, amikor minden színház bezárt, elkezdtük keresni, hogyan tudnánk eljutni a nézőkhöz abban a megváltozott helyzetben. Viszonylag hamar egyértelművé vált, hogy ez a forma a mozgókép, így kisfilmeket kezdtünk csinálni az osztálytársainkkal. Az évek alatt folyamatosan próbáltuk fejleszteni az eszközeinket és magunkat, így mára kezdő filmes cég lettünk, profi technikával. A reklámfilmektől a tehetségmentoráláson át a nagyfilmforgatásig minden érdekel minket. Egy újfajta filmes munkamódszerben hiszünk.

Ha végleg kikerülsz a „nagy piacra”, mik a terveid?

Sokat szeretnék forgatni, a színházat is szeretem, de a kamera előtt egyszerűen nem izgulok. A színművészeti tanulmányaim kezdetén mindig azt kaptam, hogy „túl piciben” játszom. Talán azért is húz a szívem a filmhez, mert a kamerának pont ez kell. Minél több és nehezebb kihívásra vágyom. Egyszóval mindent is szeretnék. Közben azonban ügyelni akarok arra, hogy ne csússzam bele abba a színészbetegségbe, hogy éjjel-nappal dolgozni kell, és ha éppen nem hívnak, akkor úgy érezzem: nem kellek. Nekem a futó darabjaim mellett most nincs új munkám, és ezt egyelőre tudom élvezni. Négy év után jó érzés újból magammal foglalkozni, sokat kirándulni, aludni, egyedül lenni, újramelegíteni régi barátságokat. Tudatosan próbálom gyakorolni, hogy van élet a színházon és a filmen kívül. Keresem, hogy mi lehet az a hobbi, amiben szintén magamra találhatok. Ennek a fontosságára még Fekete Ernő hívta fel a figyelmünket a második évben, aki művészi beszédre tanított minket. Igaza volt.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu