Örökölt minták – Textilbe szőtt történetek Szentendrén

Hogyan született meg az Örökölt minták kiállítás ötlete, hogyan állt össze a koncepció?

Jusztusz Noémi: A kiállítás ötlete már néhány évvel ezelőtt megfogalmazódott bennünk, amikor korábban együtt dolgoztunk. A gondolat folyamatosan velünk maradt, így evidens volt, hogy most újra elővesszük. Ahogy érlelődött bennünk a téma, egyre több olyan művészt találtunk, akik passzolnak a felvetett kérdéshez.

Először kifejezetten ruhákban gondolkodtunk, majd a textil felé indultunk. Innen tágítottuk a fókuszt: nemcsak a vizuális mintázat, hanem az „örökölt minta” pszichológiai értelemben is érdekelt minket. Az, hogy mit kapunk az őseinktől – tárgyak, minták, gesztusok, történetek formájában –, mit tudunk ezzel kezdeni a jelenben, és mi az, amit aztán továbbadunk a következő generációnak.

Mostanában rengeteg textil- és „textiles” kiállítást látni, és közben a transzgenerációs hatások is nagyon erősen jelen vannak a közbeszédben. Ti hogyan viszonyultok ehhez a „trendhez”? 

Pallós Anna Lídia: Valóban, mostanra a textil és a transzgenerációs témák is sokat szerepelnek a diskurzusban, de minket nem az motivált, hogy „ráüljünk” egy trendhullámra. Egyszerűen azt éreztük, hogy ezek a kérdések számunkra fontosak személyesen és szakmailag is – szeretnénk velük foglalkozni, rajtuk keresztül megszólalni.

Mind a textil, mind a transzgenerációs örökség hihetetlenül rétegzett. A textilhez is rengetegféleképpen lehet viszonyulni, ugyanez igaz az örökségre is. A kiállításon igyekeztünk mindezt egyfajta koordináta-rendszerben megmutatni: minden művész kicsit más perspektívából közelít, más élményt, más nyelven fogalmaz meg, más médiumot használ. Nekünk az volt a fontos, hogy a látogató több szinten is be tudjon kapcsolódni.

J. N.: Számomra ez a kiállítás személyes folyamatként indult. Kurátorként dolgoztunk rajta, de közben a saját lelki útjaink is rárétegződtek: rengeteg szembenézés, gondolkodás, önmunka kapcsolódott hozzá.

Emiatt szerettem volna, hogy a tárlat egyfajta feloldást is kínáljon. Hiszek ugyanis abban, hogy a törékenység lehet egyfajta szépség is. Ha ebből erőforrás lesz, nem csak teherként élhet tovább.

A kiállítás hidat épít a múlt és a jelen, a tradíció és a kortárs művészet, valamint a pszichológia és a vizualitás között is.

J. N.: Minden örökség egyszerre teher, felelősség és hatalmas lehetőség. Rajtunk áll, mit kezdünk vele, mit alakítunk belőle, mit adunk tovább. A híd számomra azt jelenti, hogy nemcsak nosztalgiával nézünk vissza, hanem aktívan dolgozunk ezzel az örökséggel. Nemcsak hordjuk, hanem alakítjuk is.

P. A.: Ezt a gondolatot nagyon szépen sűríti például Attalai Zita Szegedi Papucs Újratöltve című kollekciója, amely darabokban ott van a klasszikus papucskészítés tudása és a 21. századi viselő perspektívája, igényei. 

Ez az első közös projektetek a szentendrei Régi Művésztelep Galériájában. Hogyan zajlott a kurátori munka?

J. N.: Anna részéről a magyar kulturális örökség továbbörökítésének motívuma érkezett, például Zsigmond Dóra vagy Szász Zsófia munkáit ő javasolta. Én pedig mindenképpen szerettem volna bevonni Richter Sárát, mert az ő munkáiban van egy egészen kivételes lelki rétegzettség, ami nagyon fontosnak tűnt ehhez az anyaghoz. Ugyanígy izgalmasnak láttam Horváth Lóczi Judit anyasághoz, anyává váláshoz és a textilhez fűződő viszonyát, illetve Poroszlai Eszter installatív gondolkodását. 

P. A.: A folyamat végig nagyon partneri volt. Mindketten kaptunk teret arra, hogy olyan munkákat válogassunk be, amelyek személyesen megszólítanak minket – és a másik ezt kérdés nélkül elfogadta. A közös munka lényege az volt, hogy mindebből egy kompakt, egymásra hangolt tér jöjjön létre.

A galériába lépve két erős installáció fogad: Horváth Lóczi Judit és Poroszlai Eszter munkái. Hogyan alakult a tér?

J. N.: A látogatók figyelmét nagyon jól meg lehet fogni egy ilyen első, nagy hatású élménnyel. Számomra fontos volt, hogy ez a „wow” ne üres látvány legyen, hanem mély tartalommal teljen meg. Poroszlai Eszter kifejezetten erre a térre készítette a munkáját. Korábban láttam a szombathelyi installációját, és már akkor tudtam, hogy valami olyan művet szeretnék tőle, ami az ég felé tör, vagy mintha az égből ereszkedne le: nagy, de nem robusztus, inkább éteri. Amikor befejezte az installálást, az egész galéria szakrális térré alakult át.

P. A.: Tisztában vagyunk vele, hogy egy rendkívül jó adottságú térben dolgozhatunk, ugyanakkor azzal is, hogy sokan tartanak a kortárs művészettől. Tudatos döntés volt, hogy merjünk olyan installációkat elhelyezni, amelyek szó szerint „behívják” az embert.

Sok olyan mű is szerepel, amelyek kis fragmentumokból épülnek fel – például Richter Sára vagy Szász Zsófia munkái. Ezek a „történetdarabkák” hogyan kapcsolódnak az örökölt minták gondolatához?

J. N.: Richter Sára térbe lógatott pici csomagjai különféle emléktárgyakat rejtenek. Ő úgy fogalmazott: mindegyik olyan, mintha egy kis titok lenne becsomagolva – a mi életünk is ilyen apró emlékekből, elrejtett történetekből áll össze. A kiállítás címe – Örökölt minták – Sára kézírásával az egyik munkája fölött jelenik meg, és körülötte áll össze a tér: a kint függő tárgyak és az itt elhelyezett képfelületek együtt alkotnak egyfajta emlékszövetet.

P. A.: Úgy gondolom, jó ideje tudjuk és érezzük, hogy sem egyéni történeteinket, sem családtörténeteinket nem lehet egyetlen lineáris elbeszélésként értelmezni. Inkább szigetszerű emlékek, élmények, fragmentumok vannak – ezek között járkálunk, próbálunk rendszert teremteni, szavakba vagy formákba rendezni őket, okokat és összefüggéseket találni végül.

J. N.: A hátsó folyosón például Németh Sára installációja jelenik meg, amelynek alapgondolata, hogy mindannyian kis szigetek vagyunk, és a köztünk feszülő szálak, kapcsolati hálók teszik egésszé az életünket. Ezt a motívumot mi is nagyon fontosnak tartottuk: hogy az örökölt minták nemcsak bennünk, hanem a közöttünk lévő viszonyokban is kirajzolódnak.

A kiállítás tereiben sok az interaktív, „bejárható” munka. Miért fontos a bevonódás?

J. N.: Ez teljesen tudatos döntés volt. Látjuk, kik járnak alapvetően ebbe a galériába, és azt is, mennyien idegenkednek még mindig a kortárs művészettől. Azt tapasztalom, hogy ha az interaktivitást bevonjuk, sokkal több ember mer belépni.

P. A.: Merem állítani, hogy még az értő, a kortárs művészetben „otthon lévő” nézőknek is jólesik a bevonódás. Nem mindig kell a fehér kockában, mozdulatlanul állni, miközben rendkívül komplex gondolatok történnek bennünk. Emberek vagyunk, magunk is a kultúra részei, mi is történhetünk, és szükségünk is van erre.

Mostanában egyre népszerűbb a „varázstalanodás” fogalma. A kiállításban több ponton megjelenik a szakralitás motívuma is: ravatal, templom, rítus. Hogyan látjátok ezt a kiállítás egészében?

P. A.: A szakralitás valóban visszatérő motívum a kiállításon. Nehéz is lenne kizárni, amikor az örökségünkkel nézünk szembe. Az első térben Ziegler Katalin tulajdonképpen „ravatalozza” a saját esküvői ruháját: létrehozza, majd rituálisan tönkreteszi, a zselatint kimossa belőle, és végül a pusztulás nyomait állítja ki. A folyamatot Tóth-Heyn Máté videója kíséri. A középső térben ott van Poroszlai Eszter installációja, amely Noémi szavaival élve „szakrális térré” alakult. Ezekhez képest jóval hagyományosabb értelemben jelenik meg a szakralitás a templom motívummal a Zsigmond márka egyik videómunkájában.

Ha akarjuk, tekinthetjük mindezt egy lépésnek a „varázslat visszaszerzése” felé, viszont úgy gondolom, egy művészeti kiállítótér önmagában is képes a „varázstalanítás” jelenségén kívülálló térként funkcionálni.

Beszéljünk még Kecskés Fanni monumentális szövött munkájáról, az Örökségről. Mit jelenít meg ez a munka?

J. N.: Fanni úgy fogalmazott, hogy a transzgenerációs traumák úgy nehezednek a vállunkra, mint ez a szövött test: olyan trauma is súly lehet rajtunk, amit mi magunk nem éltünk át, mégis iszonyú terhet jelent, gúzsba köt, blokkolja a mozgásunkat.

Különleges megnyitóval készültetek, számos egyéb program is kapcsolódik a kiállításhoz.

P. A.: A megnyitón Schell Gergely tanácsadó szakpszichológus, családterapeuta tartott előadást Mi visszük át – transzgenerációs örökségeink címmel. Már önmagában ez a cím is nagyon beszédes: benne van az átvitel, a hordozás. Azért döntöttünk úgy, hogy ilyen felütése legyen a kiállításnak, mert a téma végtelenül rétegzett; szerettük volna, ha a megnyitón közösen és igazán megismerhetjük ezeket a rétegeket.

J. N.: A kiállítás február 1-ig látogatható, a magyar kultúra napjához kapcsolódva tervezünk egy nagyobb eseményt: Bonczidai Éva rendhagyó irodalomórát tart, mi készülünk egy kézműves workshoppal, és lesz tárlatvezetés, koncert is.

Csak női alkotókat láttam a névsorban. Ez tudatos döntés volt? 

P. A.: A kiállításban természetesen vannak férfi szereplők is, akiknek sokat köszönhetünk: például Zsigmond György, akinek a gyűjteményéből darabok kerültek be, vagy Tóth-Heyn Máté, aki Ziegler Katalin komplex installációjához készített videót. A szegedi papucsok esetében Sallay Tibor papucskészítési technikája jelenik meg. És ott van Lóci is, Richter Sára unokája, aki szintén aktív „közreműködő” a kiállításban.

J. N.: Bevallom, eddig nem tudatosult, hogy végül ténylegesen csak női alkotók kerültek be. A fókuszunk végig az volt, hogy miről szeretnénk beszélni, milyen üzenetet követünk – és ehhez kerestük meg azokat, akikhez ez a nyelv, ez a téma természetesen kapcsolódik. Ha most utólag nézem, nagyon izgalmas kérdés, hogy mit jelentene ugyanezt a kiállítást „férfienergiával” kibővítve elképzelni – talán egy következő fejezetben ez is sorra kerülhet.

Nyitóképen Jusztusz Noémi, a kiállítás kurátora. Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu