Krisztmann Márton néven a Baranya vármegyei Sombereken született sváb családban, magyarul csak tízévesen tanult meg. „Első anyanyelvét” az irodalomban soha nem használta, magyar költőként magyar nyelven akart írni, eredeti neve helyett ő választotta a Kalász nevet. Pécsett érettségizett 1952-ben a ciszterci gimnáziumban, költészet iránti lelkesedésére irodalomtanára, az elismert költő, Ágoston Julián Imre figyelt fel, és ő küldte el első verseit a katolikus Vigilia folyóiratnak.
1953-tól egy ormánsági állami gazdaságban dolgozott anyagkönyvelőként, majd Siklóson, Villányban és Szigetváron népművelési előadó, illetve művelődésiház-igazgató volt. 1957-ben Budapestre került, a Falurádió riportere lett, emellett 1960-tól az Európa Könyvkiadó korrektora, majd szerkesztője volt, 1964-ben ösztöndíjasként egy évet Kelet-Berlinben töltött. 1967-től 1985-ig az Új Írás munkatársaként, majd rovatvezetőjeként, 1971 és 1974 között a kelet-berlini Magyar Kultúra Házának (ma Collegium Hungaricum Berlin) munkatársaként dolgozott. 1986-ban lett a Vigilia főmunkatársa, szerkesztőbizottsági tagja, 1987-91-ben a pécsi Jelenkor szerkesztőbizottságának tagja is volt. 1990-től négy éven át a stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központot (ma Liszt Intézet Magyar Kulturális Központ Stuttgart) vezette. 1997-től mintegy két évtizeden át a Károli Gáspár Református Egyetem tanára volt.
2001 és 2007 között a Magyar Írószövetség elnöke volt, távozásakor a szervezet örökös taggá választotta. 2009-ben a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagja, 2011-ben rendes tagja lett.
Kalász Márton 2021. december 30-án hunyt el Budapesten.
Első versei 1954-ben jelentek meg a Vigiliában, költői pályája kezdetén a népi elkötelezettségű lírai realizmus követője volt. Első verseskötetét Hajnali szekerek címmel 1955-ben publikálta. Verseiben hamar jelentkezett az elszakadás élménye: a tájköltészetet, látványköltészetét fölváltotta a gondolatiság (Változatok a reményre, Hírek Árgyélusnak). Versépítő módszerét a tapasztalatok vizsgálatában, a gondolatok metaforikus megfogalmazásában találta meg, de a szenvedély segítségével védekezett is az absztrakció ellen. Költészetét műgond és választékos nyelvi erő, sokrétű szókészlet (a tájnyelvi kifejezésektől a német nyelvű vendégszövegekig) és szokatlanul összetett mondattan, Hölderlint, Rilkét, Celant idéző nyelvi koncentráció, létbölcseleti igény, poétikai kiműveltség jellemzi.
Több mint harminc verseskötete jelent meg, ő maga legfontosabbnak az 1987-es Ki olvas éjszaka verset? és a 2006-os Kezdő haláltánc című versesköteteit tartotta, mert ezekben gyermekkorát és édesapjával kapcsolatos élményeit írta meg. 2019-ben, 85. születésnapjára jelent meg az előző években írt, de ki nem adott verseiből az Annyi ábrándunk című válogatás. Utolsó kötete, a hatvan verset tartalmazó Virrasztó – távol című könyve 2021-ben jelent meg, a verseik többsége a koronavírus-járvány szorongató helyzetében íródott.
A költemények mellett prózaíróként is jelentős műveket alkotott, ezek közül is kiemelkedik a Téli bárány című regény, amely édesapja történeteként indul, de végül a magyarországi németség regénye lesz; ezt a témát dolgozza fel Tizedelőcédulák című dokumentumregényében is. Műveinek tetemes része foglalkozik szülőfalujával, ahol magyarok, németek és délszlávok éltek együtt, majd 1945-ben a betelepítések nyomán bukovinai székelyek is érkeztek. Berlin – zárt övezet: emlékezések című kötetében berlini élményeit idézte fel, irodalmi tanulmányait az Atossza királynő álma című könyvében adta közre. A hajdani szülőföld őseinek világát és hagyományát idézte meg élete alkonyán novellák, versek és esszék által a Gyermek-Bábel (2015) című kötetében. Mivel kétnyelvű környezetből érkezett, kitűnő műfordító is volt, elsősorban kortárs német költőket (Franz Fühmann, Günter Grass, Günter Kunert) tolmácsolt.
Munkásságát számos rangos kitüntetéssel ismerték el: 1971-ben és 1987-ben József Attila-díjat, 1994-ben Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést kapott, 2013-ban a magyar és az egyetemes irodalmat egyaránt gazdagító költői életművéért, hiteles prózai műveiért, jelentős műfordításaiért, irodalomszervező, irodalmi-közéleti tevékenysége, életműve elismeréseként a Kossuth-díjat vehette át, 2016-ban a Nemzet Művésze címmel tüntették ki. Emellett 1996-ban Weöres Sándor-díjat és Artisjus Irodalmi Nagydíjat, 2001-ben Arany János-, 2002-ben Deák Dénes-, 2007-ben Stephanus-díjat kapott, 2006-ban Prima díjas lett, 2013-ban a magyar alapítású nemzetközi irodalmi díjjal, a Balassi Bálint-emlékkarddal tüntették ki. 2014-ben Magyar Örökség Díjjal ismerték el, és a Salvatore Quasimodo nemzetközi költőverseny életműdíját is neki ítélték. Díszpolgára volt szülőfalujának, Sombereknek és lakhelyének, Újbudának is.
Az MMA megbízásából 2016-ban Változatok a reményre címmel készült róla portréfilm. A köztestület Közelképek írókról című kismonográfia-sorozatában 2017-ben jelent meg összegzés irodalmi pályájáról. Idén avatták fel domborművét Gárdonyi Géza agárdi szülőházánál, a Fejér vármegyei irodalmi emlékfalon.
Fia, Kalász István író, tanár, szerkesztő, lánya, Kalász Orsolya Németországban élő költő, műfordító.
