Kányádi Sándor 1929. május 10-én (anyakönyv szerint 11-én) született Nagygalambfalván, Romániában, székely földműves családban. Édesapja Kányádi Miklós gazdálkodó volt, édesanyját, László Juliannát korán, 1940-ben elveszítette. Az elemi iskola öt osztályát szülőfalujában végezte el, utána Székelyudvarhelyen tanult: 1941 és 1944 között a református kollégiumban, majd 1944?45-ben a Római Katolikus Főgimnáziumban, 1946?50-ben pedig a fém- és villamosipari középiskolában. Költőként Páskándi Géza fedezte fel: 1950-ben a bukaresti Ifjúmunkás című lapban közölték első versét, amely később a kolozsvári Utunkban is megjelent. Kányádi Sándor 1950 őszétől Kolozsvárott élt, 1950-től fél évig a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola hallgatója volt, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán tanult, 1954-ben itt szerzett magyar irodalom szakos tanári diplomát. Első verseskötete, a Virágzik a cseresznyefa 1955-ben jelent meg.

KanyadiSandor

 

Kányádi Sándor 1951?52-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője, és közben néhány hónapig az Utunk munkatársa is volt, 1955 és 1960 között a Dolgozó Nő, majd 1960-tól nyugdíjazásáig, 1990-ig a kolozsvári Napsugár című gyermeklap szerkesztője volt. Tevékenyen részt vállalt az irodalmi életben, iskolák, könyvtárak, művelődési házak állandó vendége volt Romániában, majd Magyarországon és a környező államok magyarlakta településein is. A Romániai Írószövetség küldötteként 1956 októberében-novemberében a Szovjetunióba utazott, ellátogatott Leningrádba, Moszkvába és Örményországba is. Ekkor lépte át először a román-magyar határt, de Magyarországon csak átutazott. Először 1967-ben utazott nyugatra: Bécsben megtartotta a Líránkról Bécsben című előadását, 1969-ben Székely Jánossal, Békés Gellérttel pedig részt vett a Bolzanói Szabadegyetemen, ahol megismerkedett Cs. Szabó Lászlóval és Szabó Zoltánnal. Kányádi Sándor 1971-ben a Pen Klub meghívására Sütő Andrással Norvégiába és Svédországba utazott, 1973-ban Püski Sándor meghívására Sütő Andrással, Farkas Árpáddal, Domokos Gézával és Hajdú Győzővel az USA-ba és Kanadába látogatott. Ezután, 1984-ben hosszabb észak- (Kanada, USA) és dél-amerikai (Argentína, Brazília) előadó körúton vett részt, 1992-ben pedig Izraelben mutatta be erdélyi jiddis népköltészet-fordítását. A költőt 1987-ben meghívták a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, de nem kapott útlevelet, ezért tiltakozásul kilépett a Romániai Írószövetségből.

 

Több vers- és mesekötete szól a gyermekeknek (Három bárány, Farkasűző furulya, Világlátott egérke, Billeg-ballag, Kecskemesék, A kíváncsi Hold), számos versét a Kaláka együttes zenésítette meg. Életművének fontos részét alkotják az esszék és műfordítások (Erdélyi jiddis népköltészet, Egy kismadár ül vala, Csipkebokor az alkonyatban), de írt drámát és forgatókönyvet is. Kányádi saját műveinek avatott előadója, több nagylemeze is megjelent. Költészete egyfajta szintézis, amelyben kifejezésre juttatja a közösségéért való aggodalmát és költői személyiségének belső kérdéseit. A változékony változatlanság jellemző rá: változatlan a népköltészetben gyökerező hang és a megtartó közösséghez fűződő hűség; a változékonyság a stílusban, a szemléletmódban, a tematikában és a műfajváltásokban fedezhető fel.

 

Kányádi Sándor a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2009-től pedig a budapesti I. kerület díszpolgára volt. Pályafutása során kiérdemelte többek között a Kossuth-díjat, a Magyar Örökség-díjat, a Babits Mihály Alkotói Emlékdíjat, a Nemzet Művésze elismerést, valamint a Prima Primissima-díjat. Műveit angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelvekre is lefordították, életművében pedig olyan csodálatos verseket találhatunk, mint a Kerekítő, a Szemerkél az őszi eső, a Ha én zápor volnék, a Hogyha lovam volna vagy a Ha a nap.

 

Kányádi Sándort várhatóan szülőfalujában, Nagygalambfalván helyezik örök nyugalomra. A temetés időpontjáról a család később ad tájékoztatást.

 

Kányádi Sándortól egyik legszebb költeményével búcsúzunk.

 

Ha én zápor volnék

Ha én zápor volnék,

égig érő zápor,

áztatnám a földet

istenigazából.

 

Hogyha napfény volnék,

melengető napfény,

minden sugaramat

széjjel teregetném.

 

Ha én harmat volnék,

minden reggel s este

lábujjhegyen lépnék

bársonyos füvekre.

 

Hogyha szellő volnék

erdőn, mezőn átal

járnék a virágok

finom illatával.

 

Kislány vagyok, s ezért

harmat, napfény, zápor

s a vidám szellő is

igaz, jó barátom.

 

Forrás: Kultúra.hu/MTI/Wikipédia/pim.hu

Fotó: MTI/Czimbal Gyula