Egy korábbi interjújában azt mondta: gyerekként nem szeretett gyakorolni, bár teljesítette az elvárásokat. Ma már a saját elvárásainak kell megfelelnie. Mikor vált motiválttá a fuvolázást illetően?
17 éves korom táján tudatosult bennem, hogy ez lesz a hivatásom. Addig sodródtam. A szüleim zenészek, pedagógusok, édesapám fuvolista. Ő indított el ezen a pályán, strukturálisan felépítette, mit és mennyit kell gyakorolnom, hogy az országos versenyeken szép helyezést érjek el.
Ő volt a zeneiskolai tanára is?
Igen. Édesanyám csellista, a húgom is csellózik, a két cselló-két fuvola felállás pedig kiváló lehetőséget teremtett a kamarazenélésre. Először furulyázni tanultam, aztán édesapámat hallva magától értetődően választottam a fuvolát. Kodály Zoltán mondta, hogy egy gyermek zenei nevelése kilenc hónappal a születése előtt kezdődik. A szüleim főiskolások voltak Pécsen, amikor összeházasodtak és engem vártak, így kezdettől fogva zene vett körül. A Bartók konziban töltött évek alatt kezdtem igazán komolyan venni a gyakorlást, és szerencsére semmilyen hátrányát nem éreztem annak, hogy addig ez nem volt számomra központi kérdés. Kiváló alapokat kaptam a zeneiskolában, a szolfézstanárom rendkívüli volt, édesapám pedig rengeteget foglalkozott velem, mire a konzervatóriumba felvételiztem, már kialakította az abszolút hallásomat is.
Soha nem volt önben lázadó szellem, hogy valami mást is ki kellene próbálnia?
Nem. Éppen a minap hoztak zavarba azzal, hogy a nagy álmaimról kérdeztek. Én általában rövid távú célokat tűzök ki magam elé, nincsenek tántoríthatatlan célkitűzéseim. Tökéletesen megtanulni egy darabot a hétköznapjaim része, nem afféle ábránd. Szemlélődő típusú ember vagyok, sok időt töltök a természetben, szeretek megállni és kiszakadni a zajos mindennapokból.
Sokszor irigyeltem azokat, akik a klasszikus értelemben vett művészéletet élik: kávéházba járnak, egy könyvvel ücsörögnek egy padon, filozofálgatnak a lét dolgairól. Én ennél racionálisabb ember vagyok. Egyrészt, mert 14 éves koromtól a szüleimtől távol, kollégiumban éltem. Ez összeszedettségre nevelt. Édesapám már a középiskolás éveket megelőzően hordott Balassagyarmatról Budapestre Gyöngyössy Zoltán fuvolaművészhez, akire amolyan fogadott, második apámként is tekintek. A főiskolás évek alatt is kollégista voltam Debrecenben, és rendszerető emberként én voltam az, aki mindig kitakarította a közös szobát. Amikor 24 évvel ezelőtt megismertem a feleségemet, aki jogásznak tanult, kinyitotta a szemem a felelősségvállalás fontosságára. Azt szokták mondani, hogy a művészeket az érzelmeik vezérlik, én viszont tudok pragmatikusan gondolkodni.
Ez zenészként is megváltoztatta?
A zenei kifejezésmódomat nem, bár sok mindent tudatosabban látok. Mindig csodálkoztam azokon, akik huszonévesen tanításra vállalkoztak. Én úgy éreztem akkor, nincs hozzá kellő tapasztalatom. Húszéves zenekari rutin kellett ahhoz, hogy meggyőzően, magabiztosan merjek tanácsokat adni, kurzusokat tartani. Elengedhetetlen a tapasztalat, mert a saját hibáinkból tanulunk a legtöbbet, a kevésbé sikerült történetek mind előbbre visznek.
Matuz Istvánnál tanult Debrecenben, a diploma után pedig rögtön elszerződött a Budafoki Dohnányi Zenekarhoz. Fel sem merült, hogy szólistakarriert építsen?
A debreceni éveim alatt játszottam a főiskola szimfonikus zenekarában, és ez meghatározó volt számomra. Ráadásul budapesti mesterem, Gyöngyössy Zoltán az akadémiai évei alatt Drezdában képezte magát tovább zenekari művész szakon, hiszen ez ugyanúgy különleges készségeket, figyelmet igényel, ahogyan a szólistapálya. Kevesen tudják, de Gyöngyössy akkor bekerült a Berlini Filharmonikusokhoz egy próbajáték alkalmával, csak aztán személyes okokból mégsem tudta vállalni a feladatot. Édesapám katonaként a központi zenekarban volt pikolós. Otthon is gyakran szólt zene, és tizenéves koromtól én is rengeteg muzsikát hallgattam. A nagy romantikus szerzők, különösen Csajkovszkij erősen hatott rám.
A kávéházba jövet is zenét hallgatott?
Nem, csendben autóztam, mert ha rendezni akarom a gondolataimat, akkor a zene eltereli a figyelmemet. Visszatérve a zenekari léthez: számomra a zenélés mindig a közösségről és az egymásra figyelésről szólt. Ritka az, amikor egy hangszeres önmagában zenél, valakihez mindig alkalmazkodni kell, és az már kamarazene. A szimfonikus zenekar pedig a kamarazenélés csúcsa. Figyelned kell a karmester utasításait, miközben hallgatnod is, hogy melletted, mögötted mi szól. Ha a többiek nem veszik le olyan tempóban az instrukciókat, akkor neked is kicsit vissza kell fognod magad, hogy megteremtődjön az egyensúly. Egy szimfonikus zenekarban ez elengedhetetlen, ahogy az is, hogy mindenki teljes erőbedobással, igazán szívből játsszon.
Fúvóskarnagyként is végzett. A vezénylés foglalkoztatja?
Igen, de nem fordítok kellő energiát a tudatos építkezésre. Szeretek sok mindent csinálni, új dolgokba belevágni; kísérletező alkat vagyok.
A pikolóprojektet nagy gonddal építem már évek óta. Sok fuvolista csak kötelező váltóhangszerként tekint a pikolóra, számomra azonban új utakat nyitott meg ez a kis hangszer, és komoly kihívás elé állított.
Engem nem is elsősorban a hangja ragadott magával – e tekintetben kézenfekvőbb lenne egy bársonyosan telt hangú altfuvolát megszólaltatni, mint a hangszercsalád legmagasabb hangú tagját –, hanem inkább a technikai kihívásai. Gyakori az előítélet a pikolót illetően, sokan azt gondolják, hogy bántóan éles, magas a hangja, miközben a pikolón is lehet finoman, lágyan, érzelemdúsan játszani, kizárólag az előadó képességein és igényén múlik.
Már évek óta komponálnak számomra kortárs zeneszerzők, így gyarapszik az egyébként igen elenyésző magyar pikolórepertoár. Ezeket a darabokat évről évre a Pikolós gyöngyszemek elnevezésű sorozatomban mutatom be a Budapest Music Centerben, és meggyőződésem, hogy az új műveknek köszönhetően nemzetközi szinten is jobban odafigyelnek majd a magyar fuvolistákra. Gyöngyösi Levente – akinek a pikolóversenyét április 26-án mutatjuk be a Budafoki Dohnányi Zenekarral – az egyik legkeresettebb pikolós szerzővé vált azzal, hogy a tizenöt éve írt pikolószonátája után egy izgalmas versenyművet komponált az Antwerpenben élő Peter Verhoyen felkérésére.
Magyarországon ön mutatja be ezt a pikolóversenyt. Milyen kihívások elé állítja?
Klasszikus versenyműről van szó: gyors, lassú, gyors tételekkel. Ami különleges, hogy az első tétel elé a zeneszerző írt egy viharos, helyenként verbunkos ritmusokat felvonultató bevezetőt, amelyben Bartók zenei világát idéző harmóniákat használ. Levente mindig nagyon képszerű zenét ír, ami magával ragad, könnyen bele tudsz illeszkedni. Bár én a zeneszerzőket arra szoktam buzdítani, hogy a pikoló kevésbé ismert, lírai oldalát helyezzék előtérbe, Levente nem röstelli megmutatni a pikoló harsány voltát is.
Nagyon élvezem a munkát a zenekarral – akikkel nyilván otthonos együtt muzsikálni – és Török Levente karmesterrel. Jó ideje tervezgetem, hogy rögzítenék olyan műveket felsorakoztató lemezt, melyek számomra különlegesek, akár átirat formájában szólaltatnám meg ezeket hol pikolón, altfuvolán vagy fuvolán. Ez még egy izgalmas vállalkozás, melybe örömmel ugrom fejest.
