Milyenek voltak régen a hősök, és milyenek napjainkban?

Az énektanulmányainak kezdete érdekelne. Az minden életrajzában szerepel, hogy ifjan Los Angelesben rövid ideig Stephen Czoveknél, azaz Czövek Istvánnál képezte magát. Hogyan talált rá?

Kaliforniai tartózkodásom idejére vallási gyülekezetet kerestem. Végül Alhambra város amerikai–magyar baptista gyülekezetében kötöttem ki, ő is oda járt minden vasárnap. Kiderült, hogy korábban szép hírnevet szerzett operaénekesként. A dél-kaliforniai magyar közösség rendszeresen megemlékezett március 15-éről és október 23-áról, olyankor ő énekelt. Amikor már nagyon idős volt, széken ülve. Csodálatos volt a hangja...

De miért nem keresett egy klarinétművészt, vagy iratkozott be mondjuk egy baseballcsapatba?

Az embert az érdeklődése vezérli, és én mindig is szerettem énekelni. Itthon, a Rákóczi Gimnáziumban G. Horváth József volt az énektanárom. Elhívott az énekkaraiba, a Bárdos Lajos és a Szabó Ferenc Pedagóguskórusba, később pedig meghallgatásra vitt Gábor Artemiszhez, az Operaház neves koloratúrszopránjához. Az énekléssel úgy megfertőződtem, hogy akárhova kerültem volna, lehetőséget keresek rá.

Czövek István azzal küldött haza Kaliforniából, hogy menjek a Zeneakadémiára. Volt ugyan hat és fél évnyi zeneiskolai, zongorás előképzettségem, de szolfézsból és összhangzattanból nem álltam olyan szinten, hogy oda felvételizhettem volna. Elvégeztem a Kereskedelmi Főiskolát, és azzal párhuzamosan az utolsó évben már a Bartók Konzervatóriumban is tanultam. Ott Madarász Iván zeneszerző két év alatt oly eredményesen belém verte a szolfézst és az összhangzattant, hogy már bátran mehettem a Zeneakadémiára felvételizni.

A zeneakadémiai években már kiderült, hogy milyen szerepkörben lesz igazán jó?

Nem, nem. A hangszínem sokkal világosabb volt, a mélységem viszont basszus. Lent nagyon szólt a hangom, de a magasságom nem volt jó, azon igen sokat kellett dolgoznom. Akkor még úgy vélték, hogy nem is basszus vagyok, hanem bariton. Persze egy basszusnak érnie kell. Az orgánumom azóta sokat változott, öblösödött, a beszédhangom is mélyült. Gregor József azt mondta nekem, hogy egy basszusnak negyventől hatvanig kell a csúcson lennie. Amikor – elég későn – elvégeztem az akadémiát, harmincéves voltam. A különböző szerepek révén fejlődött és érett a hangom.  

Milyen kapcsolatban volt Gregorral? Mentoraként tekintett rá?

Egy picit igen, sajnos a haláláig, 2006-ig már nem volt sok időnk. Egyébként hangsúlyozta, hogy ő hivatalosan vagy hivatásszerűen senkit sem tanít. De azzal támogatta a fiatal énekeseket, hogy amikor koncertezett, meghívta őket fellépni. A családunk jó ismerőse, Csernay László radiológusprofesszor Gregor talán legjobb barátja volt. Ebből a kapcsolatból meghallgatás lett, de soha nem dolgoztunk együtt Gregorral.

Az első három gyermeke a 2000-es évek első felében született.

Igen, a család még Budapesthez kötött, a közös utazások logisztikáját csak később találtuk ki, amikor négyen, öten, hatan, majd heten lettek... Az Operaház stúdiósaként elég sok szerepet kaptam, Banquót a Macbethben, Kothnert A nürnbergi mesterdalnokokban, és 2006-ban már Leporellót. Sűrű volt a beosztás. Ezért a kurzusok közül is leginkább azokon vettem részt, amelyeket itthon szerveztek, természetesen jelentős művészekkel: például Hamari Júliával, Marton Évával, Jevgenyij Nyesztyerenkóval, Renato Brusonnal. Versenyekre azért elutaztam. Gianfranco De Bosio a szülővárosában, Veronában olyan versenyt rendezett, amelyre a Don Giovanni szerepeivel lehetett pályázni. Én akkor Leporellót választottam. A helyszíni felkészülés kurzusnak is beillett. Hasznos tapasztalat volt, sokat hozzátett a szerephez. Egyébként De Bosio neve igen ismert a magyar színházi világban. A Don Giovanni előző színrevitelét ő jegyezte, és itt is volt a próbákon.

Don Giovanni vagy Leporello? Mindkettőt játssza-játszotta.

Ez nehéz kérdés. Az énekelnivalóban Leporellónál van az előny, rendes áriákat írt neki Mozart. Don Giovanni viszont izgalmasabb karakter.

2007-ben pedig elindult a nemzetközi karrierje.

Először egy koncertszerű Nabucco-produkcióban léptem fel a franciaországi Rennes-ben: Baál főpapját énekeltem. A próbafolyamat öt hétig tartott, így egy pici késéssel érkeztem a milánói Scalába, ahol Luc Bondy Salome-rendezésében az első katonát játszottam. Ezt egy Jenufa-előadás követte, abban az öreg molnárlegény volt a szerepem. Azon a nyáron vendégszerepeltem először a Salzburgi Fesztiválon. Az emlékezetes Figaro házasságában Antonio kertész szerepében léptem színpadra. Ősszel két produkcióra a Klagenfurti Színház hívott meg: az Ariadne Naxosban című Richard Strauss-operában Truffaldinót alakítottam, azután Sparafucilét a Rigolettóban.

Őt keltette életre 2013-ban az Aix-en-Provence-i Operafesztiválon is, komoly nemzetközi visszhangot kiváltva.

Az előadás Robert Carsen rendkívül érdekes rendezésében készült. Sokéves szünet után, két évvel ezelőtt tértem vissza a fesztiválra. Andrea Brett a Salomét állította színpadra, ekkor már Jochanaant, azaz Keresztelő Jánost énekeltem. A drezdai verziót adtuk elő. Strauss Salomét fiatal, 17 körüli lányként képzelte el, csak hát hangilag meg figurában ez majdnem megoldhatatlan. Ezúttal találtak a szerepre egy harmincéves és valóban roppant fiatalos énekesnőt. Nehéz és a statikus történet ellenére lendületes rendezés volt.

Most elég hosszan Budapesten tartózkodik, ami ritkaság. Az olasz nyelvű Don Giovanni-széria után húsvétkor Gurnemanzot énekelte Wagner Parsifaljában, természetesen németül. Közben készül Muszorgszkij Borisz Godunovjának címszerepére. A zenedrámát oroszul mutatják be. Hogy lehet győzni ennyi, nyelvileg is különböző feladatot?

Remélem, hogy jól! A Don Giovanni alaposan beénekelt szerep; sokat játszottam különféle rendezésekben itthon, Zágrábban és Sydney-ben is. A budapesti operaházi Parsifal már az ötödik produkció, amelyben Gurnemanz vagyok, a szerep felfrissítése nem kívánt különösebb erőfeszítést. A Borisz ellenben tényleg újdonság a repertoáromban. Rengeteget hallgattam a nagy elődök felvételeit, csakhogy a Rimszkij-Korszakov által készített hangszerelésben és átiratban rögzítették őket, ezért ezek vannak a fülemben. Az ősváltozat, amelyet bemutatunk, azt hiszem, 1868-as, roppant érdekes, izgalmas és igen modern hatású. Nem csoda, hogy Rimszkij-Korszakov áthangszerelte, mert abban a korban furcsállották és elutasították ezt a nyers hangzást. Úgy, ahogy anno a kortárs közönség sem értette Bartók művét, A kékszakállú herceg várát, amely mára a sztenderd repertoár része. Az orosz mester zenéje nagyon-nagyon klassz.

A címszerep óriási kihívás, de az április végi bemutatóig még van időm kidolgozni. Borisz rendkívül összetett karakter. Mondhatnám, hogy tipikus uralkodó; a Don Carlos Fülöp királyaként már volt szerencsém rokon figurához. A 16. századi Oroszországban, a cári udvarban semmi sincs a helyén. Borisz úgy lép trónra, hogy megvádolják a trónörökös, Dmitrij nagyherceg meggyilkolásával. Mindenki ellenséges, és nem tudja, kiben bízhat. Egyben biztos: Sujszkij hercegben nem. Birodalmi és a családi gondok közepette kellene helytállnia, és a vádak az őrületbe kergetik. Belelovalja magát a bűntudatba, hogy talán mégis része lehetett a gyermek cárevics halálában. Lelkileg-szellemileg összetörik – ezt kell majd ábrázolnom. Egy korabeli utazó leírása szerint a haláltusája után felpuffadt, és fekete lett a nyelve, ami azt jelenti, hogy megmérgezték. Hogy valóban így volt-e, és a méregpohár Sujszkij kezéből származott-e, nem mi válaszoljuk meg. A történészek szerint szélütésben hunyt el.

Ezzel a szereppel még nem fejeződik be az évada...

A Borisszal párhuzamosan egy másik címszerepet, Massenet Don Quichotte-ját is fel kell elevenítenem, egy párizsi produkcióra. Nem lesz nehéz, mert 2019-ben már énekeltem Bregenzben a nyári fesztiválon. Szerintem csodálatos muzsika, minden hangját élvezem; különösnek tartom, hogy olyan ritkán játsszák. Feltételezem, hogy azért, mert dramaturgiailag nehézkes. Nem olyan gördülékeny, mint a Don Giovanni, amire azt mondják, hogy a tökéletesen végigvezetett opera. Ezen azonban lehet segíteni szellemes rendezéssel. A francia Mariame Clément koncepciója ilyen volt. Keretbe foglalta a cselekményt. Az első és az ötödik felvonást az 1910-es ősbemutató színpadképének másolatában játszottuk, és engem Fjodor Saljapinra maszkíroztak, emlékeztetve rá, hogy Massenet neki írta a szerepet. A második, a harmadik és a negyedik felvonás teljesen más, mai stílusú volt, mintha négy különböző operát énekeltem volna. Az előadás sziporkázóan mutatta be, hogy milyenek voltak régen a hősök, és milyenek napjainkban. És milyeneknek kellene lenniük. Részben ezeket a kérdéseket boncolgatta a rendezés. Párizsban egy olasz rendező, Damiano Michieletto állítja színpadra a darabot. egyik római munkájának, a Faust elkárhozásának a felvételét láttam, véleményem szerint túl sokat mozgatta az énekeseket, ezért hangban nem voltak annyira jók, mint lehettek volna. Majd meglátom, hogy a párizsi koncepció milyen lesz.

Tanulom Wagner Siegfriedjének Vándorát. Brüsszelben a La Monnaie operában lesz a bemutató. Nyáron már próbáljuk, ősszel premier. Június végére a barcelonai Gran Teatre del Liceu egy koncertszerű Walkürre hívott meg; sajnos nem Wotan, hanem Hunding szerepére, amit még meg kell tanulnom.

Van-e most „külső füle”, énekmestere?

Elsősorban a feleségemre hagyatkozom, mert ő az, aki a legjobban ismeri a hangomat, és szinte mindenhová velem jön. Édesanyám a másik, ők ketten állandóan hallgatnak. Szakmabéli segítségem Bartal László, az Operaház karmestere. És ha új szerepet tanulok, azt mindig elviszem egy bécsi korrepetitorhoz is.

Tanít a Zeneakadémián.

Félállásban dolgozom, csak magánének szakos növendékeim vannak. Elsősorban technikát tanítok. Öten járnak hozzám, és a teljes „választékot” képviselik: szoprán, mezzoszoprán, tenor, bariton és basszus egyaránt van köztük.

Fotók: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu