Az emberiség történetében nem ritkák a rejtélyes megbetegedések. Nemcsak azért rejtélyesek, mert a kor fejlettségi szintjén nem tudtak rájönni az okaikra, és mindenféle hatékony és kevésbé hatékony módszerrel igyekeztek védekezni ellenük, hanem azért is, mert ennyi év távlatából nehéz magyarázatot találni rájuk. Megmagyarázhatatlan esetek persze a huszadik században is történtek.
2007-ben, egy szeptemberi éjszakán meteorit csapódott be a perui–bolíviai határ közelében. A közeli, Carancas nevű településen sokan megriadtak a hatalmas tűzcsóva látványától, de szerencsére senki nem sérült meg, a becsapódás helyszínére sereglők közül azonban sokan rosszul lettek. Kétszázan számoltak be émelygésről, hányingerről, hasmenésről, a kórság pedig olyan gyorsan terjedt, hogy kénytelenek voltak sátrakat felállítani a rendelő mellé, hogy az orvosok fogadni tudják a betegeket. Bár a kapcsolat nyilvánvaló volt a meteorit és a megbetegedések között, bizonyítékot soha nem találtak rá. Egyes tudósok szerint a becsapódás következtében előtörő, majd elpárolgó víz arzénnal volt szennyezett, mások szerint viszont képtelenség, hogy egy meteorit ennyi hőt termeljen. Ez a furcsa járvány mégis a kevésbé rosszak közé tartozik, mert legalább ismerjük egy vélhető kiváltó okát.
1518-ban Strasbourgban ütötte fel a fejét a táncoló pestis néven elhíresült kórság, amelynek kiváltó oka máig ismeretlen. Korábban is megjelent a ragály, 1374-ben Aachenből indult ki, és 1428-ban Schaffhausenben csapott le, ahol egy szerzetes táncolta magát halálra. Strasbourgban egy Troffea nevű asszony egy szűk utcácskában táncolni kezdett. Hat napon át képtelen volt abbahagyni, mire sikerült, a tánc elterjedt: a hónap végén már négyszázan szenvedtek a betegségben, és jó páran bele is haltak a kimerültségbe. Olaszországban tarantizmusnak nevezték a betegséget, úgy gondolták, hogy pók csípése okozza. Mások szerint a rozsban, árpában megtalálható gomba, az anyarozs okozta hallucinációk áldozatai lettek az emberek, egyes kutatók pedig tömeghisztériának tartják az ilyen eseteket. Nem segített a járvány korabeli megközelítése sem: sokak szerint Isten büntetése volt a tánc, míg az orvosok támogatónak szánt fellépése szerint az embereknek csak ki kell táncolniuk magukból a kórt. A doktorok kizárták a természetfeletti okot, és színpadokat ácsoltak, hogy a betegek minél jobb körülmények között táncolhassanak.
Az anyarozst gyakran nevezik varjúkörömnek: a gabonaféléken élősködő gomba úgy néz ki, mintha a növény része lenne, sötét színű kinövésnek látszik. Gyakran beleőrölték a lisztbe, az emberek pedig elfogyasztották. Az anyarozsmérgezést nevezték Szent Antal tüzének is a démonokkal viaskodó remete után. Bizserkórnak is hívták, mert a beteg bizsergést érzett, epilepsziás görcsök kínozták, az égő fájdalom is a tünetek egyike volt, súlyos esetben a végtagok megfeketedtek és elhaltak, emellett pedig rémisztő hallucinációt is okozott a parazita. A Szent Antalnak szentelt ispotályok segítettek a gyógyulásban – ennek köze lehetett ahhoz, hogy a szerzetesek eltávolították a varjúkörmöt a gabonáról, és nem sütötték a kenyérbe.
Az anyarozs elterjedése és a boszorkányperek között is összefüggés lehetett, legalábbis a csapadékos, késői tavaszt hozó években sokkal több volt a boszorkányper.
Ennek kettős oka lehet: a mostoha körülményekért eleve a boszorkányokat okolták, és az anyarozsnak kedvező időjárás közvetetten hallucinációkat okozott. Az 1692-es közismert salemi boszorkányperről is feltételezik, hogy köze lehetett hozzá az anyarozsnak. A megoldás a szórványosan felbukkanó kórságra nagyon banális: a sörélesztő békén hagyja, a kovász viszont elpusztítja a kenyérben lévő gombát. Mindezt végiggondolva az akkori tudás birtokában, de laikusként a maival sem könnyű felfedezni az összefüggést az anyarozs és a szórványosan megjelenő, Európa bizonyos területeire, népcsoportjaira és időszakaira jellemző járványról.
Az anyarozsnak magyar vonatkozása is van, az 1954-ben Kossuth-díjat kapó Békésy Miklós – a Nobel-díjas Békésy György fivére – a gomba termesztéséért kapta elismerését. Az élősködőt a gyógyszeripar használja fel több jótékony hatása miatt is, illetve az LSD nevű pszichedelikus drogot is ebből a növényből sikerült először szintetizálni.
1962-ben kitört a tanganyikai nevetőjárvány. Január 30-án Kashasha leányiskolájában három lányon tört ki a nevetőgörcs, de nagyon gyorsan több tucat tinédzsert érintett. Aki elkapta, órákig nem tudta abbahagyni a nevetést, de a csúcstartó tizenhat napon át kacagott.
Bár az iskolát márciusban bezárták, a ragály tovább terjedt: összesen közel ezer embert érintett, főként tinédzsereket és fiatal felnőtteket, és tizennégy iskolát kellett bezárni. A betegek más tünetekről is beszámoltak: izzadás, légzési problémák, kipirultság, sírógörcsök, fájdalomérzet. Az orvosok vért is vettek, amit aztán Európába küldtek, de semmit nem találtak a mintákban. A legelfogadottabb elmélet szerint a tömegpszichózis lehetett a nevetőgörcs oka.
A párizsi japán nagykövetség nonstop forróvonalat tart fenn a Párizsba érkező japán turistáknak. Nem a nyelvi akadályokat segítenek leküzdeni, vagy útbaigazítást adnak, hanem azoknak segítenek, akik Párizs-szindrómában szenvednek. A kulturális sokk egyik formája pusztán annyit jelent, hogy a francia főváros nem olyan, mint amilyennek elképzelték: az Eiffel-torony előtt felfoghatatlanul hosszú sor kígyózik, és a Szajna partját sem feltétlenül festők és bagettek uralják, az aluljárók büdösek, a nők pedig nem a legújabb divat szerint öltözködnek. Sokkos állapotba kerülnek ilyenkor a jetlagtől, fáradtságtól és nyelvi akadályoktól amúgy is szenvedő turisták. A jelenséget elsőként egy Franciaországban dolgozó japán pszichiáter, Ota Hiraoki írta le, a szindróma mellékhatásai egészen változatosak: szorongás, szédülés, üldözési mánia, hallucinációk.
