A Szépművészeti Múzeum ritkán vállalkozik ilyen jelzésszerű, egyszerre több térben megjelenő kiállításra, ahol nem egyszerűen a művek sora, hanem a tárgyak és a befogadó termek viszonya teremti meg a látványt. Pán Márta kiállítása egy-egy térplasztikával vonul végig a földszint reneszánsz és barokk csarnokain, onnan föl az emeletre, a németalföldi és flamand mesterek vásznai közé. Itt fent egyetlen kisebb termet kaptak a Párizsba érkezése után készült vázlatok, három növényi forma és a belőlük fakadó egyensúlyi kérdések, finom vonalvezetéssel, a formára ráközelítő légies famodellek, világhírűvé lett szobrok első változatai. Néhány évtized múlva víziszoborként látjuk újra őket, a felszínen imbolygó, magukba záródó tökéletes formákként, amelyek megtalálták a pillanatnyi egyensúlyt teher és lebegés között.
Mintha egy álombeli városban járnánk, ahol a súly nem lehúzza, hanem fölemeli a testet. Le Corbusier, akinek műtermében rövid ideig Pán Márta is dolgozott, a Ronchamps-i kápolna imaginárius repülését betonba öntötte. A szobrásznő acélból készítette karcsú, egyenletes felületű, tökéletességet sugalló szobrait, amelyek most itt állnak a csarnokok közepén, mint egy elvont szépségeszmény túlélői. A modern művészet értékvesztésével ez a heroizmus is eltűnt a világból, ma már tudjuk, hogy az ember nem formálja a világot, hanem rombolja és lerabolja, a legtöbb, amit tehet, hogy tisztelettel kezeli a kapott örökséget.
Pán Márta organikus formákból épített tiszta geometriát, de körré varázsolt négyzeteiből mindig hiányzik egy kis darab, hogy ne uralkodhasson teljesen a szellem a természet fölött. Az önmagába átforduló Möbiusz-szalag olyan kecsesen csillog egyik acélszobrán, ahogyan csak egy életképtelen, eleven léttől elforduló filozófiai tétel képes megnyilvánulni. A fémtüskék ritmusát ismétlő szobor, a Passzázs szinte zenei élményt hoz, miközben formájával a környezetbe simul, de anyaga révén megközelíthetetlen távolságra van minden tapasztalástól. Brancusi, a mester kőplasztikáiban ugyanezt az idegenséget fogalmazta meg, lekerekített hajlatokkal, tömör anyagszerűséggel és a jelentés sűrítésével.
Pán Márta nőiesen hajlékonyra formálta szobrait, bármilyen méretben és környezetben képzelte el őket. Az egyensúly és a kibillenés olyan elemi erővel jelent meg nála, hogy plasztikáitól megihletve Maurice Béjart két balettet is komponált. Az egyiket Corbu Marseilles-i épületének tetején mutatták be az ötvenes évek végén, amikor még hinni lehetett az ember környezetalakító nagyságában.
Kör négyzetben
Pán Márta szobrai voltaképpen kapuk: mindegyik egy pontosan leírt világból vezet át egy másikba. Hol a sík bomlik fel és csúszik szét megbillenő térré, hol a vektorok bizonytalanodnak el, máskor a szögletes formák tökéletesednek körré. Fontos ez az átmenet, hiszen a '80-as évektől Pán Márta köztéri szobrokat csinált, ahol ezek a nagyvonalú gesztusok, az átlépés, a határ kijelölése vagy anyag és környezet feszültsége messze sugároznak, rávetülnek a környező térre és átalakítják annak karakterét. Sokszor fogalmazta vízre ezeket a lebegő absztrakt struktúrákat, fényáteresztő plexiüvegből, hogy a hatásuk minél nagyobb térben jelenjen meg. Később tájszobrokat épített, megteremtette természetes környezet és műtárgy harmóniáját. Munkáinak ezt a különleges tulajdonságát aknázza ki most a Szépművészeti Múzeum is, amikor csarnokaiban, lépcsőházaiban egy-egy darabot elhelyezve hagyja, hogy Pán Márta könnyed kapui egy másik szféra felé nyissák meg a teret.
