Kármán Dániel művei különféle világok között egyensúlyoznak. Ott állnak valahol félúton a fizikai valóság és a digitális realitás között, és a befogadó nézőpontjától függ, hogy grafikának vagy festménynek, absztrakt vagy figuratív alkotásnak tekinti őket. Hosszan és több nézőpontból szemlélendők annak érdekében, hogy a maguk teljességében elénk táruljanak. A Kultúra.hu díjazottjával alkotásról, időről, a valóság megtapasztalásáról és a művészet szerepéről beszélgettünk.
Honnan eredeztethető az alkotás iránti vágyad?
Nálam a legózást váltotta a festészet, ami érzésre hasonló volt, mint kockákból építkezni. Mindkettőben az érdekelt, hogy gondolkodás útján hogyan tudok struktúrát létrehozni. Festés és rajzolás során is elmélyülten alkottam, és az agyam a kezemmel szoros összeköttetésben működött.
A szüleim arra ösztökéltek, hogy töltsem hasznosan a szabadidőmet, és mivel semmilyen sportban nem voltam kiemelkedő, rajzolni jártam el. Ennek nem volt tétje, ugyanakkor remekül kikapcsolt, így állandósult az életemben. 16 évesen már úgy éreztem, hogy otthagyom a középiskolát, mert az alkotáson kívül minden mást időhúzásnak éreztem. Aztán persze tudatosult bennem, hogy a Képzőművészeti Egyetemre érettségi nélkül nem vesznek fel. Ekkor már nem láttam más perspektívát az életem számára, mint azt, hogy vagy képeket készítek, vagy jön a teljes nihil.
Az Óbudai Képzőművészeti Szakképző Iskolába jártál festőművész szakra. Milyen szemléletben zajlott az oktatás?
Ekkor már elég tisztán a képalkotás foglalkoztatott. Meghatározó élményem volt, hogy a festőtanárok túl grafikainak, a grafikustanárok pedig túl festőinek találták a képeimet, és azt tanácsolták, hogy döntsem el, melyik irányban akarok továbbhaladni. Már akkor sem tudtam megérteni, hogy miért kell ezt egyértelműen eldönteni.
Talán ekkor fogalmazódott meg bennem az, ami ma is a festészeti gondolkodásom központi ágense: határokon akarok lenni, egyfajta eldöntetlenségben, valahol a festészet és a grafika között.
A Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán végeztél. Miért ezt az irányt választottad?
A felvételi rendszer szempontjából a képgrafikát objektívebbnek ítéltem, mint a festő szakot. Másrészt végig az volt az alaptézisem, hogy ha festőművésznek tanulok, akkor abból a szemléletből nehezebben nyitnék a grafika felé. A grafikai technikákkal vagy a fotográfia lehetőségeivel azonban a festészet széles spektrumra tágítható és elmozdítható úgy, hogy képes legyen a jelen időt érvényes és aktuális módon vizualizálni.
Madácsy István volt a mestered az egyetemen. Hogyan formálta a gondolkodásodat?
Amikor én jártam a képgrafikára, akkor az első két év során az összes sokszorosító technikát elsajátítottuk egy-egy mester segítségével. Tanultam Szurcsik Józseftől, és egy évet áthallgattam festőszakra, Bukta Imréhez.
Ám a legmeghatározóbb személy valóban Madácsy István volt számomra, aki negyedéves koromban kezdett velem foglalkozni. Ekkor az oktatás is szabadabb volt már az első két évhez képest. Madácsy rámutatott, hogy nem elég pusztán vizualitásban gondolkodni. Megtanította, hogy miként tudjuk az érzelmi élményanyagunkat képpé konvertálni. Kritikus volt és nagyon őszinte. Mind a kettő fontos eszköze a progressziónak.
A Mi időnk című sorozat volt a diplomamunkád. Milyen problémakör foglalkoztatott e kompozíciók megalkotása során?
A négyrészes képi együttes megalkotását másfél éves technikai és tartalmi kísérletezés előzte meg.
Technikailag olyan montázst hoztam létre, ami háromféle sokszorosító eljárás bizonyos metódusaiból és egy festészeti rétegből állt össze. A litográfiából a csiszolást emeltem ki, a mélynyomásból a foltmaratást, a szitanyomásból pedig a filmemulzióval való átvilágítását. Mivel a grafikai technikák esetében nem a sokszorosíthatóság érdekelt, hanem a technikákra jellemző sajátos vizuális jelleg, a képek tulajdonképpen a dúcokból álltak össze, amelyek nagy méretű alumíniumlemezek.
Tartalmilag személyesebb képi-narratív téma felé mozdultam el: azt vizsgáltam, hogy az egyén miképpen tud megbirkózni az idővel és annak múlásával. Ez magába foglalja azt a szorongást és feloldhatatlanságot, amely a környezetünkhöz és az elmúlásunkhoz való viszonyunkat is átjárja.
A címet pedig a Forte Társulat A te országod című előadása inspirálta. Amikor elhangzott a darabban a miatyánk, rádöbbentem, hogy ez az imádság emberen túli entitásokról beszél: „a te országod”, „a te akaratod”. Felmerült bennem a kérdés: mi az, ami esszenciálisan emberi, és arra jutottam, hogy az idő.
E sorozat kiindulópontját a családi archívumból vett fényképek jelentették.
A családi fotók fő motívumai kétféle vizualitással jelentek meg a sorozatban: amit a lemezbe savval belemartam, az a realitáshoz közelebb álló kép lett, míg a következő rétegben raszterpontokká oldva jelent meg ugyanaz a mintázat. Ez utóbbi kevesebb információtartalmú. A két réteg kapcsolata fejezi ki a múlthoz való viszonyunkat: azt, hogy egy megélt dolog miképpen változik és kopik el az emlékezetünkben az idő múlása során.
Számodra mi adja a fotó mint médium izgalmát?
Korunkban a fotó a legprimerebb képalkotó eszköz: egészen hihetetlen, hogy ma már mindenki zsebében ott van egy tárgy, amivel képes jó minőségű felvételt készíteni. Az a képdömping, vizuális képfolyam, ami körülvesz minket, számomra lehetőség, ami alkotásra ösztönöz.
Hogyan dolgozol egy fotóval?
A rögzítést követő utólagos reflexió elnyújtott és többfázisú. Egy kép többnyire heteken át foglalkoztat. A kiválasztott fotót digitálisan és manuálisan is transzformálom, végül tizenöt-húsz változat készül el. Ezeket ezután kettőre-háromra redukálom: megnézem, melyikről tudok lemondani, és próbálom elképzelni azt is, milyen lenne a vizualitás, ha a monitor fénye helyett festék lenne a látvány anyaga.
Hogyan válik ez kompozícióvá?
Ha sikerült eldönteni, hogy melyik változatokat valósítom meg, akkor előbb vektorfájlt készítek, majd sablont vágok. Ez lesz a kész kompozíció legfelső rétege, ami definiálja az ábrázolt képet. Ezek a folyamatok gondolatilag jobban kötődnek a grafikához, ám a médiumuk festészeti. A vászonra a sablon alá olyan festészeti rétegek kerülnek, amik a felső réteget segítik, magyarázzák.
Miért jó, hogy egy fotóból több variáció is születik?
A munkáimat belső igény, a környezetre adott reflexió, az individualizmus és egyéb megfelelési kényszerek alakítják. Azért érdemes többféleképpen megcsinálni egy adott képet, mert az apró differenciák is egészen nagy különbségeket eredményeznek, más válaszokat kínálnak egy-egy problémafelvetésre.
Míg korábban archív fotók jelentették számodra a kiindulási alapot, addig mostanra főként a saját fényképeidből dolgozol. Milyen téren változnak a műveid azáltal, hogy a forrásuk időben közelibbé válik?
Már egy évtizede foglalkoztat, hogy miképpen tudom kialakítani az időhöz való saját viszonyomat. A korábbi képeimen a múlthoz való kapcsolódásomat tanulmányoztam. Hol van az elmúlt események realitása? A múltbeli élmények eltűnt, már nem létező dolgok vagy olyanok, amelyek bennem, miattam továbbra is élnek?
Az elmúlt idő boncolgatása után logikusan következik, hogy megvizsgáljam a jelenhez való viszonyomat. Hogyan helyezem el magam adott helyzetekben? E kérdésfelvetésekben persze ott van már a jövő is. Hogyan viszonyuljunk ahhoz, ami ezután következik? Hogyan tud aktív maradni az ember, megtartva a motivációit, elkerülve a nihilizmust?
Földényi F. László A melankólia dicsérete című könyvében azt mondja: „A jövő nem a lehetőségek megvalósulását jelenti, hanem a valóságos dolgok elmúlásának lehetőségét.” Úgy érzem, hogy ez a mondat bizonyos szempontból leképezi, hogy ezeket az idősíkokat, valóságlehetőségeket milyen nézőpontból próbálom interpretálni a magam számára.
Legutóbbi egyéni kiállításod kapcsán azt mondtad, hogy téged igazán a valóságok közötti világok érdekelnek. Hogyan érted ezt?
A Tornyai János Múzeumban, az Interrealism című kiállításon szerepelt műveim az egyéni nézőpont megválasztásának jelentékenységéről szólnak. Egy adott dolgot többféleképpen tudunk szemlélni, és a megértést és a befogadást nagy mértékben determinálja a szemszög, ahonnan vizsgáljuk. Abban hiszek, hogy minél több nézőpontot tudunk a magunkénak, annál árnyaltabban tudjuk értelmezni a megfigyelt objektumot.
A képeim is többféle nézőpontból befogadhatók. A kép minden esetben ugyanaz marad, de a nézőre van bízva, hogy miként látja és értelmezi.
Valamikor kifejezetten direkt módon játékba hívod a nézőt vagy megzavarod az észlelését. Például a Save the colours című sorozatod esetében.
Ezek a képek könnyen félreérthető motívumkészletből táplálkoznak. Embereket látunk, akik komplett vegyvédelmi öltözetben valamilyen munkát végeznek. Ez a ruházat a vírushelyzet dresszkódjává vált, ezért a néző egyből mentősökre vagy orvosokra asszociál. Ám ezek az alakok valójában restaurátorok, akik egy templom helyreállításán dolgoznak.
A képeid izgalmasan egyensúlyoznak a fizikai valóság és a digitális világ határán.
Igen, törekszem erre, de igyekszem rezignáltabban szemlélni a digitális és az offline világok különbségeit. A digitális realitás adekvát dolog: körülmény, amivel kezdeni kell valamit. Eszköz, amit jól kell tudni használni. Ma ugyan még elválik egymástól az offline és az online, de lehet, hogy néhány évtized múlva jobban összemosódik majd.
Szerinted ebben az átdigitalizált világban mi a szerepe a művészetnek?
Ugyanaz, mint korábban. Számomra a művészet feladata ma is az, hogy kérdéseket tegyen fel, bizonyos jelenségekre felhívja a figyelmet, kétségbe vonja az emberek beidegződéseit. Hogy gondolkodásra késztesse a befogadót. Az, hogy ez fizikai vagy digitális eszközökkel történik, pusztán technikai kérdés. A művészet akkor jó, ha képes kitágítani az embert, szélesíteni a látóterét.
Mennyire fontos eleme a képeidnek a humor?
Nem tartom elsődlegesnek, inkább csak a címekben alkalmazom; azért, mert ellensúlyozza vagy oldja a képi tartalmat. A Valamit mutatott, de mást néztem című sorozatomban például primer módon a nézőpontok különbözősége jelenik meg, míg a Nem láttátok az ezresem? című képem az egyén és a társadalom viszonyát vizualizálja. Ezeket a gondolatokat azonban képileg próbálom emberi léptékben megfogalmazni, és esetleg a cím megfogalmazásával pontosítani a nézőpontomat. Ha a címben van egy kis humor, az talán képes adni valamiféle feloldást.
Mitől válik izgalmassá számodra a hiba mint képépítő elem?
A hibának már eleve sajátos vizuális jellege van, amihez vonzódom. Mindig is jobban izgattak a málló falak, a megkopott festékfoltok, a rozsdás felületek, mint a tökéletes, sima, homogén struktúrák. Ezek a felületi hibák megjelentek a képeimen, majd fokozatosan kiegészítettem őket digitális hibákkal, amikor a virtuális képalkotás is a munkafolyamat aktív részévé vált.
Úgy látom, hogy a mai világban óvjuk magunkat a hibáktól, a rossz döntésektől. Pedig fontos lenne hibázni. A hibák egyéni szinten fontos formálói az embernek, hiszen sok önreflexió, gondolat indulhat el egy-egy hibából kiindulva.
Szabó Noémi művészettörténész azt mondta, hogy a festményeid Zeitgeistnak is tekinthetők. Szerinted mennyiben közvetítik a korszellemet?
Törekszem arra, hogy a munkám Zeitgeist legyen. Szerintem minden embernek a maga korában kell élnie, és minden művésznek a saját korát kell visszaadnia a műveiben, mert csak úgy lesznek hitelesek. Keresem, hogy ma miként tud megszólalni a festészet, hogyan tudja beszélni a kor nyelvét.
Milyen művekkel készültél el a IV. Dél-Balatoni Kortárs Alkotóműhely ideje alatt?
Négy képpel készültem el, amelyek új utat nyitnak a korábbi munkáimhoz képest. Míg korábban raszterpontokká oldottam a fotóimat, addig ezekben a kompozícióimban másfajta képi jelenséggel, a Moiré-effektussal (az a jelenség, hogy a fényképezőgép felbontásküszöbét meghaladóan sűrű mintázatok esetében a képen színcsíkok alakulnak ki – a szerk.) kezdtem el kísérletezni.
Hol láthatjuk legközelebb a munkáidat?
Szeptember végén közös kiállítást tervezünk Gresa Mártonnal a Városliget mellett található műtermünkben. Arra az alkalomra szeretnék elkészülni tíz közepes méretű munkával, utána pedig egy nagyobb méretű művekből álló sorozatba kezdek.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
