Kaszás Konrád művészete épp annyira ősi, mint amennyire sci-fi
Legnagyobb ereje abban rejlik, ahogyan magától értetődő természetességgel vegyíti a különböző ősi kultúrák motívumkincseit, és alakítja őket popos hangulatú, vibráló kompozíciókká. Festészete egyszerre lendületes, friss és újszerű, miközben szervesen illeszkedik a modern művészeti hagyományok folytonosságába is.
A Resident Artban megrendezett, Schneller János kurátori munkájában megvalósult Színtörés kiállítás képei a legmélyebb archaikus rétegekből táplálkoznak, mégis nagyon is kortárs vizuális nyelvet beszélnek. A néző úgy érzi, mintha egy ismeretlen, mégis bensőleg ismerős mitológia kapujában állna, ami épp annyira ősi, mint amennyire sci-fi.
A határozott körvonalak nem csupán lehatárolják a formákat, hanem maguk is főszereplővé válnak. Ez a vizuális gondolkodásmód olyan művészettörténeti irányzatokkal rokon, mint a CoBrA ösztönös gesztusrendszere vagy az Art Brut nyers, gyermekrajzszerű esztétikája.
A most látható munkákon megjelenő síkszerű tömbök és a ritmikusan ismétlődő ornamentika rokonságot mutat Jean Dubuffet, Karel Appel vagy akár a késői Matisse papírkivágásainak formai világával. Mindezek a kapcsolódások azonban nem stílusidézetek: Kaszás továbbírja azt a hagyományt, amelyben vonal, sík, jel és figura állandó párbeszédben áll egymással – jelen esetben egy lendületesen popos, játékos energiájú képi univerzumban.
Különösen izgalmas, ahogyan az alkotó maszkokat, totemeket és hibrid lényeket idéző formáiból egyfajta kortárs mitológiát épít. Bár megvannak a prekolumbián, afrikai és óceániai maszkokból eredő archetípusai, a képek mégis újszerűek, mai nyelven szólnak. Reagálnak a ma emberének igényére: arra, hogy az elvarázstalanodott világban újra keressük a mágia helyét.
A képek mögött olyan struktúrák húzódnak meg, amelyekben szemek, karmok, fogak vagy növényi elemek sejlenek fel – hol nyíltan, hol rejtett motívumként. A maszklogika azonban nem dekoráció: a formák vizuális totemekké állnak össze, érzelmeket, ösztönöket, belső állapotokat jelenítenek meg. Az ember bestiális énjét hozzák felszínre, azt, amit a mindennapokban hajlamosak lennénk elrejteni.
Ezek a hibrid formák időnként állatokra, máskor növényekre, olykor pedig szervekre emlékeztetnek. A biomorf keveredés pontosan abba a művészettörténeti hagyományba illeszkedik, amelyet a szürrealizmus organikus absztrakciói teremtettek meg: Miró, Arshile Gorky, Tanguy világába. Mégis, Kaszás képeiben mindig megmarad a testiség vibrálása – mintha egy folyamatos átalakulásban lévő entitás jelenne meg ezeken a kompozíciókon.
A plakátszerű felületek és a rajzfilmszerű körvonalak azt az érzetet keltik, mintha a művek a festészet és a grafikai kultúra határán léteznének. A képeket azonban még izgalmasabbá teszi, hogy az alkotó átadja a főszerepet a színnek és a formának. Szinte úgy tűnik, mintha az alakzatok gondolkodnának helyette, a címekben is arra utal, hogy a színek élő, aktív, akarattal bíró entitások, akik maguk formálják a kompozíciót.
A kiállítás egyik legszebb tapasztalata, hogy Kaszás képei rendkívül tudatosak, mégis megmaradnak játékosnak. A motívumok egyszerre rajzosak és szimbolikusak, egyszerre néznek vissza a múlt mély struktúráira és a jelen vizuális kultúrájára. A néző pedig úgy érzi, mintha a forma saját gondolkodását figyelné: ahogy először kontúrrá, majd alakzattá, végül pedig jelentéssé válik.
Kaszás Konrád festészete ezért nem stiláris eklektika, hanem következetes, autonóm képi rendszer: egy kortárs mitológia, amely a kollektív vizuális emlékezetből, a popkultúra gesztusrendszeréből és a festészet évszázados hagyományaiból épül. A Színtörés című kiállítás pedig ennek a vizuális világnak az eddigi legfrissebb és legizgalmasabb fejezete.
Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
