Kavalkád - BOLHA A FÜLBE

Nem először visz úgy színre Mohácsi János előkelő polgári környezetben játszódó darabot, hogy a konvencionális díszleteknek és/vagy jelmezeknek inkább a visszáját, mint a színét mutatja. A múlt évadban, a kaposvári Játék a kastélyban esetében a ruha helyett a fércet, a tér helyett leginkább a konstrukciót láthattuk (némiképp didaktikus, ám az előadás szándékaival szinkronban lévő megoldásként). Ezúttal kicsit másról van szó; Khell Zsolt díszlete megágyaz a játék hangulatának. Merthogy Mohácsi János rendezése nem láttatja a fonákjáról Feydeau darabját, nem bolygatja meg szerkezetét, nem értelmezi át a szereplők viszonyait, csak nyersebbnek, durvábbnak mutatja a történéseket. Gyorsan hozzáteszem: a Bolha a fülbe nem az a dráma, melyet érdemes lenne sarkaiból kifordítani, radikálisan átalakítani, struktúráját összeszabdalni. Feydeau-nál jobban talán senki nem ismerte a bohózat hatásmechanizmusát és senki nem tudta olyan pazarul működtetni azt ? így rosszul szokott járni az a rendező, aki okosabb óhajt lenni a szerzőnél.

Mohácsi János már akkor sem próbálta ezt tenni, amikor másfél évtizeddel ezelőtt először vitte színre Kaposvárott a darabot. Akkor ez meglepetésként hatott, hiszen a klasszikusokat teljesen új látásmóddal, radikálisan átalakítva bemutató, kimagasló jelentőségű Mohácsi-rendezések idejét éltük (kevéssel az Istenítélet után és a Krétakör előtt), hasonló szövegekhez akkoriban nemigen nyúlt a rendező. Az utóbbi években azonban gyakran visz színre szórakoztató célú darabokat, inkább ?megbolondítva?, mint radikálisan átalakítva azokat ? ebbe a vonulatba teljesen természetesen illeszkedik az új bemutató (és a reprízek vonulatába is: Mohácsi az utóbbi évadokban szívesen rendezi újra korábbi előadásait ? általában olyan színházaknál, melyeknek társulatával most dolgozik először). Az már másfél évtizeddel előtt is feltűnt, hogy Feydeau és Mohácsi távolról sem áll oly távol egymástól, mint első látásra hinnénk: a rendezőtől éppúgy nem idegen Feydeau csípős, moralizálástól mentes humora, mint az a képessége, amellyel a félreértések kavalkádját már-már szürreális abszurdba fordítja. Erre az attitűdre épül a Radnóti Színház friss bemutatója is. A Mohácsi-testvérek keze nyoma letagadhatatlanul ott van rajta, de elsősorban a kisebb játékötletek, egyedi poénok és a nyersebbre formált textus szintjén. Ám nemcsak a ?mohácsis? szófordulatok, szójátékok ritkábbak a szokottnál, hanem a szituációk kifordítása is ? a mű szereplői így is olyan sokfelé ágazó félreértés-zuhatagon mennek keresztül, hogy azt fokozni felesleges lenne. Így Mohácsi professzionálisan működteti a vaudeville gépezetét ? esetenként néhány eredeti szín megmutatásának kedvéért inkább kicsit lassítva, mint gyorsítva a tempót ?, kiélez néhány fordulatot, s megfűszerezi a játékot egyéni poénokkal, ötletekkel ? önmagánál többnek látszani nem kívánó, ám kitűnően szórakoztató bemutatót hozva létre.

Noha a szereplők közt találunk jelenlegi és egykori Mohácsi-tanítványt, a főszerepet pedig több jelentős Mohácsi-előadás főszereplője, Gazsó György játssza, a Radnóti színészeinek többsége most először dolgozott a rendezővel. Ami nemigen látszik a produkción; minden szereplő pontosan illeszkedik a játék stílusába és ritmusába, jól illeszti hozzá saját eszközeit, s majd? mindenkinek van egy jelenete, egy mondata, egy gesztusa, amely emlékezetes maradhat. A kisebb szerepeket játszók közül leginkább Somody Kálmán ismerősen életszerűre fogalmazott véglényforma ?álcája? és Formán Bálint megaláztatásai miatti felindulását kényszeredetten elfojtó mintainasa emelkedik ki. Szervét Tibor és Kováts Adél Feraillon házaspárja cinikus őszinteséggel sem a múltat, sem a jelent nem titkolja, és ?se veled, se nélküled? alapon együtt élve keseríti mások életét. S miként a jó modorra, úgy a látszatra sem ügyelnek. Szombathy Gyula az orvos kevésbé hálás szerepét azzal teszi hatásosabbá, hogy sem a figura szakmai alkalmatlanságát, sem perverzióit nem takargatja. Csányi Sándor konvencionálisabban, de megbízhatóan működteti a nyúlszájú Camille szerepének fő humorforrását: a nézők akkor értik szavait, amikor jelentősége van annak, hogy más nem érti.

Adorjáni Bálint cinizmussal határos pragmatizmussal ajándékozza meg az eseményekbe nem önszántán kívül, de voltaképpen véletlenül belekeveredő szívtiprót, Schneider Zoltán pedig hol hatásosan felerősíti a féltékeny spanyol férj durva agresszivitását, hol nem kevésbé hatásosan idézőjelbe teszi azt. Szávai Viktória és Petrik Andrea színesen, a csacsogást, a hisztériát, őszinte érzelmeket és szerepjátszást pontosan adagolva játsszák a levelükkel a lavinát elindító barátnőket. Gazsó György pedig egyrészt aprólékosan kidolgozza az üzleti életben sikeres, otthon teszetosza, akkurátus, ám lusta nyárspolgár alakját, másrészt perfekt módon hozza az önhibáján kívül mindent feje tetejére állító hasonmás, az iszákos hotelszolga, az eseményeket a legnagyobb kavarodás idején is derűvel szemlélő Poche szerepét.

Mielőtt minden a maga sajátos happy endjébe fordulna, megérkezik a várva várt bostoni főmufti. Nincs, ki ne ismerné őt a kuplerájból, s nincs, akit ő előnyös oldaláról ismerhetne. Olyan, mintha revizor érkezne ? s most már ismerősnek tűnik a falak állapota is?

Kavalkád - BOLHA A FÜLBE

Egyéb

Az Ön adatainak védelme fontos a számunkra

Marketing és analitika

Nyomkövető Cookie-k engedélyezése.

Közösségi média Cookie-k engedélyezése.