Nyolcszáz fokon izzik a megtört angyal Kecskeméten
A tűz ereje, az égetés ideje éppúgy befolyásolja a végeredményt, mint az alkotói szándék, éppen ezért a tűzzománcban mindig ott van a váratlanság és a meglepetés. Talán épp ez vonzza azokat a festőket, grafikusokat és szobrászokat, akik évről évre ellátogatnak Kecskemétre, hogy a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely időtartama alatt fókuszáltan alkothassanak és kísérletezzenek.
A zománcművészet sokáig az iparművészet tárgykörébe tartozott, meséli Balanyi Károly, a Tűzzománcművészek Magyar Társaságának alelnöke, majd hozzáteszi, hogy a Pécsi Műhely aktív jelenléte sokat változtatott a zománc megítélésén, a képzőművészek is előszeretettel használják ezt a médiumot. Bár az elmúlt évtizedekben a zománcművészet újra reneszánszát éli, nagy problémát jelent, hogy a művészeti oktatásban nem szerepel, így a műfaj életben és frissen tartása különösen kihívásos. „Egyrészt meg kell küzdenünk a szakma elöregedésével, másrészt azzal is, hogy az alkotók a zománctechnikákat csak a művésztelepeken, workshopokon tudják elsajátítani.”
A tűzzománc azonban úgy tűnik, határtalan, a most itt alkotó kilenc művész munkáit nézve magam is elámulok, micsoda tágasságot enged meg ez az anyag. Már maga a hordozó is befolyásolja a végeredményt, míg mások inkább acéllal, Bessenyei Valéria pedig ez alkalommal rézlappal dolgozik. Ő avat be minket, hogy mivel ez az anyag sokkal hajlékonyabb, nemcsak táblaképeket, de objektszerű, térbe domborított, metszett műveket is létre lehet hozni belőle. Miközben angyalait beteszi a kemencébe kiégetni, arról is beszélgetünk, hogy digitális korunkban az anyaggal való közvetlen kapcsolódás iránti igény újra feléledt az idős és középgenerációk körében, ugyanakkor művésztanárként azt tapasztalja, hogy azokat a gyerekeket, akik a kütyük világába nőttek bele, már nem izgatja a manualitás.
Én még az a korosztály vagyok, akinek izgalmas megérinteni és hozzányúlni, jó érzés végighaladni a kiégetett mű fröccsöntött részein, és érezni a festék domborulatait, a felület simaságát. Hasonlóan izgalmas felületek jelennek meg Tóth Szvetlana művein is, ő meséli, hogy a stílusára jellemző repesztett felszíneket a különféle zománcanyagok egymásra rétegzésével hozza létre. Lenyűgöz a művész aprólékossága: az orosz származású alkotó az ikonfestők precizitásával készíti a műveit. A készülő mű fölé hajol, koncentráltan és pici mozdulatokkal alkot. Fantasztikus látni, hogy zománccal nemcsak fújt felületek és nagyobb képmezők, de ilyen finom és lírai munkák is létrehozhatók. Balanyi Károly zománcművein megjelennek a szitázott részek is, most épp egy keresztre feszített Krisztus került a konstruktivista háttér elé, de nagyon érdekesek Hernádi Paula táblái is, amelyeken az alkotó grafikusi praxisa is visszaköszön.
Hernádi az alkotóház műtermében meséli: nagyon élvezi, hogy digitálisan tervezett grafikáinak kiszámítottságát, biztonságát a zománcnál el tudja engedni, mégis sokkal nagyobb odafigyelésre és előrelátásra van szükség, hogy megfelelő legyen a végeredmény. Nála a transzparens felületek összjátéka harmonikus kompozíciókat szül, az elemek játékos összekapcsolódása adja meg a kompozíció ritmusát.
Ahogy Hernádinál, úgy Kőrös Sáránál is oda-vissza hatásról van szó, ha grafikusi praxisát és a zománcműveit vizsgáljuk. Az alkotó eleinte fekete-fehér képeket hozott létre, majd miután a nyolcvanas évek második felében megismerkedett a zománccal, művészete kinyílt a színek világa felé, és ez már a grafikáinál is érzékelhető volt. Mindig a természetben megjelenő formák ihletik meg, zománcalkotásai azonban dekoratívabbak. Ezeken a műveken inkább a mitologikus, az archaikus és a népművészet iránti vonzódása fejeződik ki.
Laura Teodora Ghinea, aki egyébként a Nagybányai Képzőművészeti Egyesület vezetője, a zománcképein is valamilyen módon a vegetációval foglalkozik. A sötét háttérből induló művek sejtelmesek, misztikusak, a természet fenségességét mutatják fel. Miközben arról beszél, hogyan rétegzi műveit, elmondja, hogy a nagybányaiak és a kecskemétiek között régóta szoros szakmai kapcsolat áll fenn, ami a két művésztelep nemzetközi jellegét erősíti, ugyanakkor ez az együttműködés lehetővé teszi egy összetartó, határokon átívelő közösség létrehozását és fenntartását is.
A kemencéhez visszatérve újból a változó világról beszélgetünk, szóba kerül, hogy a zománc megköveteli az alkotó idejét, hiszen a festéshez, a fújáshoz, a rétegzéshez, az égetéshez, valamint a rengeteg kísérletezéshez lecsendesedésre és fókuszáltságra van szükség, ám a művésznek mindig fel kell készülni a váratlanságra és arra is, hogy bármikor történhet valami, amitől véglegesen elromlik a készülő mű. Miközben épp Hernádi Paula vörösen izzó tábláját emeli ki a nyolcszáz fokos kemencéből, Csatainé Hollósy Katalin hangot ad annak is, hogy a mai világból a klasszikus értékek kiveszőben vannak, ennek elszenvedője ez a műfaj is, majd beemeli a kemencébe a térdeplő, megtört angyalát, aki a régi világ elmúlásán gyötrődik.
Egri András is erre az értékvesztettségre reflektál mostani munkáival, amelyek alapját régi festményeinek részletei adják: ezeket a fragmentumokat illeszti össze, így konstruál új valóságot, miközben arra is reflektál, hogy az otthon, a kolozsvári városkép hogyan alakult át és destruálódott az idők folyamán.
Papageorgiu Andrea szintén városképeket hoz létre, Budapesti házakat, tűzfalakat, tereket jelenít meg tábláin, és bár egyedül ő nem használja ki a zománcfesték rétegzésében rejlő lehetőségeket, ez alkalommal az ő művei a kedvenceim. A görög származású alkotó jellemzően egy rétegben viszi fel a zománcot, azonban a rengeteg általa kikevert árnyalat, a nagyobb képmezők és az ecsettel felhotdott pasztózus részletek olyan elképesztően érzékivé és festőivé teszik ezeket a munkákat, hogy egészen nehéz tőlük szabadulni. A felületi gazdagság, a vibráló kolorit és az ékszerszerű hatás nyűgöz le ezekben a kompozíciókban.
Az egyhetes művésztelep termése számos izgalmas munka lett. Jó látni, hogy bár a műfaj életben tartása kihívásokkal terhes, virágzik a zománcművészet, és jó rácsodálkozni, hogy a klasszikus iparművészeti munkákon, valamint a Pécsi Műhely absztrakt tábláin túl is egészen változatos hozzáállással, technikával és tempóval lehet hozzányúlni ehhez a médiumhoz.
Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
