A kiállítás címe Retrospektív, bár Ruff szerint inkább a fontosabb periódusok felmutatásáról van szó. Mégis valami teljességet mutat be, miután a pályakezdő évek azonos beállítású nagyméretű portréitól a legújabb, idei munkákig, amelyek már a fotón túlról figyelik a kép és a gondolat kapcsolatát, végigkíséri mindazt, amivel Ruff foglalkozott. Nálunk ez a fajta elemző, kutatásra épülő fotográfus látásmód ritka jelenség. A tárlat hazai közegben így nem feltétlenül sikertörténet, de az eredmény igazolja a vállalkozást: Ruff logikus, racionális metódusa, ami a képet alapanyagnak tekinti és azon keresztül láthatatlan folyamatokat tesz láthatóvá, erős, provokatív anyagot kínál.
 |
A sorozatok nem időrendet, hanem gondolkodási mintákat követve töltik be a Műcsarnok egy-egy termét, de a témák magyarázatot igényelnek. Az óriási méretre nagyított fotókat a falakon azok az interjú-részletek kísérik, amelyeket Ruff a kiállítás készítése közben egy-egy sorozatról adott, ez jól elirányít a látott anyag és a létrehozó szándék között. Enélkül nem lenne világos, mit keresnek egymás mellett a csillagvizsgálóban professzionális kamerával készített éjszakai égbolt-képek és az internetről letöltött pornófotók torzított, homályos nagyításai. A "lopott" aktfotókon a feltárulkozás, a voyeurizmus lehetősége az internet totális szabadságában kap új értelmet, a csillagképek pedig a tökéletesedő technika révén ugyancsak a behatolás, a kukkolás gesztusára invitálnak: a képhez egészen közel lépve a távolabbról látható képrészek mellett-között új csillagok, új világok nyílnak meg. A pornóképeket viszont a közelség feloldja, eltünteti, a nemiszervek, testrészek, mozdulatok eltűnnek a homályban.
Egészen más eszközt használ az a sorozat, amelyiket éjszakai felvételre képes katonai berendezéssel csinált Ruff, békés városi környezetben, vagy azok A rendőrségi fantomfelvételek, melyek a 40-es évekből származó arcelem-készlettel készültek, de nem valós fantomképekből, hanem Ruff által komponált, elmozgatott képek szitanyomatából. Itt a feltételezett arcvonások kontúrja bizonytalan, megjelenik benne az áldozatok emlékezetének pontatlansága, és láthatóvá válik, hogy a pontos rekonstrukció lehetetlen. Markáns párja ez a sorozat a felnagyított portréknak, melyeket Ruff még pályája kezdetén készített a barátairól, ugyanúgy az egyedi és az általános közötti sávot kutatja, mint amaz.
Ha kép és valóság viszonyáról van szó, morális értelemben ma alighanem Thomas Ruff hozzáállása a legtisztább. A ma készülő, elképesztő mennyiségű kép, amit Ruff egyszerűen "digitális szemétnek" nevez, és a képkultúra gátlástalansága egyedül kritikai attitűddel kezelhető a maga helyén. A kép szerepe ma átvette a szóbeli közlés helyét, narratíva lett, manipulatív eszköz, amit meg kell tisztítani, újra kell gondolni. Thomas Ruff ezt az utat járja, amikor nem különbözteti meg a saját készítésű képet az újságkivágástól vagy a talált fotó átfogalmazásától. Nem az egyedi látásról beszél, hanem a képalkotás felelősségéről, és ezzel aligha népszerű a mai művészeti színtéren. De mindenképpen egy új képi gondolkodás egyik első mestere.
