Még soha nem jártam Kalocsán. Ezt az ott töltött két nap alatt – kérdésre válaszolva – többször, többeknek bevallom. Eleinte szégyenkezve, aztán kevesebb röstelkedéssel, hiszen a reakció mindig szívélyes: hol éttermet, hol múzeumot, hol pedig a székesegyház könyvtárának megtekintését javasolják. Ilyesmire azonban kevés időm marad. A Kék Madár Fesztiválra érkeztem, és már az első nap délutánján kiderül, hogy ez a helyiek számára igazi örömünnep, a találkozások és izgalmas kulturális élmények színtere.
Utolsó pillanatban parkolok be a Városi Galériához közel, ahol a fesztivál nyitányaként Náray Tamás festményeiben gyönyörködhetnek az érdeklődők. Nárayt divattervezőként ismerte meg az ország, majd az érzékenyen ábrázolt emberi sorsokat felvonultató könyvei gyarapították a rajongótáborát. Olyannyira, hogy amikor a fesztivál utolsó napján dedikál, a kígyózó sor végén álló három és fél órát hajlandó várni arra, hogy egy-két kedves szót váltson vele, és szerezzen egy aláírást a kötetébe.
A ma már íróként és képzőművészként jegyzett alkotó nemrég Friderikusz Sándornak árulta el, hogy az egyik képe 29 ezer euróért, azaz 11 és fél millió forintért kelt el. – És nem az volt a legjobb – jegyezte meg. Itt most egy válogatást látunk az erőteljes színhatásokkal apelláló, többnyire absztrakt alkotásokból. A vibráló színek, a különös, geometrikus strukturáltság kétségkívül erőteljes hatást vált ki a szemlélőből. De erre a következtetésre csak másnap jutok, mivel a megnyitón annyian vannak, hogy nehéz élvezni a képeket. Viszont a várakozás örömét a még kissé levegőtlen melegben is érezni, mosolygós arcok, akik meghitt figyelemmel hallgatják Vigh Andrea hárfajátékát. – Már csak egy negyvenperces beszéd, és mehetünk is – jegyzi meg somolyogva a fesztivál alapítója, Lakatos György fagottművész. Szerencsére a beszéd elmarad, mindössze néhány barátságos köszöntő szó hangzik el, és még bőven marad idő az esti hangversenyig.
A késés miatt olyan sietve viharzottam be a galériába, hogy csak kifelé jövet konstatálom a bejáratnál felállított asztalt, amelyen az önkéntes segítők kitűzőket árulnak és adományokat gyűjtenek. A programok ingyenesek, a fesztivál szervezői arra kérik a látogatókat, hogy annyi pénzt áldozzanak egy-egy koncertre vagy eseményre, amennyit gondolnak. Ötszáz forintért vásárolhatnak kék madaras kitűzőt, vagy az adományládába tetszés szerinti összeget dobhatnak be. A kitűző néhány éve Tóth Dániel ötlete volt, aki – mikor megkérdezem, mi a dolga a fesztiválon – nevetve feleli: megcsinál mindent, ami szembejön. A kitűzős rendszer a korábbi belépőjegyeket váltotta fel, és előnyösnek bizonyult: évről évre több adomány gyűlik össze a tartósan beteg gyerekek javára. Az idei 6,6 millió forintból 72 gyermeket segítenek majd.
A kitűzőre kerülő gyerekrajzokat egy pályázaton választják ki, amelyre ezúttal 2400 terv érkezett az általános iskolásoktól. A fesztivál csaknem ötven önkéntese pedig tízezer kitűzőre ragasztotta rá a gyerekrajzos matricát. Kalocsa főutcáján ezekben a napokban alig-alig lehetett kitűző nélküli emberekkel találkozni, mindenki büszkén viselte a fesztivál és a támogatás jelképét.
Első este a veszprémi Mendelssohn Kamarazenekar játszik az egykori jezsuita templomban. A kiállításról kisétálva döbbenten látom, hogy bár még negyedóra van hátra a templom megnyitásáig, máris sor áll a bejáratnál. Mindegy, akkor is ennem kell valamit, gondolom magam mögött hagyva a sort, bár már akkor sejthettem volna, hogy ennek az lesz a következménye, hogy hátul fogok állni azzal a harminc-negyven emberrel együtt, akiknek már a padsorokban és az oldalsó lépcsőkön sem jutott hely. Ami meglepő, hogy az akusztika így is csodálatos, a beszédhang nehezebben ér el hátra, de a zene gyönyörűen szól ott is.
Debussy két táncát – amelyet Vigh Andrea közreműködésével ad elő az együttes – Victor Máté meghatóan szép fagottversenye követi Lakatos György szólójával, majd Mendelssohn hegedűre és zongorára írt d-moll kettősversenyét adja elő Kováts Péter hegedűművész, a zenekar művészeti vezetője és Balázs János zongoraművész. A hangverseny egésze különös átszellemültségben telik. Még akkor is, ha a tételszünetekben néha tapsok csattannak, vagy a sorok szélén ülők olykor a mellettük állókkal cserélgetik az ülő-álló helyeket, hogy mindenki bírja erővel. Varázslatos buborékba kerülünk, a művészek pedig olyan szeretetteljes figyelemmel kapcsolódnak egymáshoz, hogy ritkán tapasztalt, harmonikus összhang alakul ki a muzsikusok közt. Soha nem szerettem, amikor egy beszámoló szűnni nem akaró tapsot emleget – mindenhogy túlzásnak tűnik. Mégsem tudom másként leírni a koncert végét, mert lelkes, hálával teli emberekkel volt tele a templom, akkor is, ha a meleg vagy az ácsorgás sokunkat elcsigázott.
Nem is marad sok időnk a kilenc órás kóruskoncertig. A hangverseny előtt az étterem teraszán hallottam, ahogyan kitűzős ismerősök kiabáltak egymás után, hogy: – Ugye jössz énekelni este?, de akkor még nem sejtettem, mi vár rám. Gyanútlanul ültem be a Városi Színház nézőterének jobb oldalára, mikor egyszer csak észreveszem, hogy a karnagy – a fesztivált szervező Lakatos György édesanyja: Lakatos Istvánné – velünk szemben foglal helyet egy magas széken. Balra szoprán, tenor, jobbra alt és basszus – kiáltja, és akkor értem meg, hogy nincs mese, itt mindenki énekelni fog. Átbattyogok tehát a bal oldalra, és keresek az alt szólamban egy szimpatikus arcot, akinek kottás könyve is van. Egy édesanya és a lelkes, csengő hangú kislánya mellé kerülök. Eleinte félszegen, az orrom alatt mormolom az ismert népdalokat vagy Bárdos-műveket, aztán előjön belőlem az egykori kórustag, és hihetetlen lelkesedéssel vetem bele magam a közös éneklésbe. Okoz némi nehézséget, hogy létszám függvényében bizonyos műveknek a szoprán szólamát énekeltem korábban, de sebaj, az alt közepén is elmegy, mondjuk olyankor igyekszem kicsit visszavenni a hangerőből. Közben az is kiderül, hogy Klári néni a jelenlévők közül szinte mindenkit tanított. Harminc évvel a nyugdíjazása után, a nyolcvanhetedik életévét elhagyva is név szerint utasítja rendre a tenorban eluralkodó hangoskodókat. – Semmi nem tud olyan közösséget formálni, mint az éneklés – mondja. – 32 éve mentem nyugdíjba, és még mindig együtt vagyunk. Soha nem raktam ki senkit a kórusból, mert idővel a leghaszontalanabb kölyök is iparkodott, hogy ne rontsa el a többi száz munkáját. Ma pedig ezek a felnőttek köszönnek a leghangosabban.
Hihetetlen élmény ez az „öröméneklés”, utána pedig a szervezők zsíros kenyérrel várják a megfáradt kórustagokat. Eldöntöm, hogy megpróbálok időben lefeküdni, de még így is nehezen szedem össze magam a másnap délelőtti gyerekműsorra. Pedig a sétálóutca apró közönségének lelkesedéséből kitűnik: a Boridalok Trió hihetetlen jól ért a kicsik nyelvén, és felnőttek számára is élvezetes koncertet ad.
Este a Katona József Színház Sorstalansága vendégeskedik a Sufni szűkös, meghitt miliőjéhez képest jóval tágasabb Városi Színházban, ám ott is remekül működik Kertész Imre regényének kétszereplős adaptációja. Gloviczki Bernát és Jakab Balázs elképesztő leleményességgel és játékossággal jeleníti meg a letaglózóan fájdalmas történetet.
A Godfater Tátrai Tiborral pedig „szétcsapja” a sétálóutcát, eszméletlen – néha nehezen elviselhető – hangosítással dübörög a rock, éppen ezért számomra a szólók a legizgalmasabbak, Tátrai még mindig elképesztően gitározik, és a fiatalok is tehetségesek. Számomra a fesztivál zárását a másnap délelőtti Szabó Balázs Bandája-koncert jelenti. – Még soha nem játszottunk ilyen korán sehol. Sötétben keltünk, és hajnalban indultunk útnak – jegyzi meg Balázs a rövid felvezetésben, de a lelkesedésükön és odaadásukon cseppet sem érezni a nehézségeket. Felpezsdül a vasárnap délelőtti utca, a kézműves termékeket kínáló vásárosoknál is sokan időznek. A koncert előtt Lakatos György fagottos növendékei játszottak az arra járók örömére. Hallgathattam volna még Budapest Bárt, beállhattam volna a már említett dedikálós sorba, vagy élvezhettem volna a Concerto Budapest vasárnap esti zárókoncertjét, de sajnos ezt már a fővárosi teendőim nem tették lehetővé.
Az indulás délutánján az utcán sétálva Lakatos György egy pillanatra megtorpan, majd közli: mindjárt jön. Egy családhoz szalad oda köszönni, s mikor visszatér, hozzáteszi: – Több mint harminc éve, az egyik első koncerten a Mozart-fagottverseny bevezetője közben láttam, ahogyan felragyog egy nyolc-tíz éves kislány szeme az első sorban. Ez a „kislány” pedig már a kisiskolás gyermekével jár a fesztiválra, őket üdvözöltem.
A fagottművész csaknem életét vesztette, amikor huszonéves korában, a koncertkörútjukon elütötte őt és zenésztársait egy ittas autós. Legjobb barátja meghalt, ő pedig éveket töltött egy spanyol, majd egy budapesti kórházban. Az első koncertet a magyar kórház javára szervezték barátaival: Kocsis Zoltán zongoraművésszel és Berkes Kálmán klarinétművésszel. Idén pedig 32. alkalommal tartották meg a fesztivált, és eddig több mint 110 millió forintot gyűjtöttek a beteg gyerekeknek. Maeterlinck meséje óta pedig mindannyian tudjuk, hogy: „A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük a mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság, és kalitkája; az emberi szív.”
Fotók: Igari Balázs
