Keleti Éva intim közelségbe hozta a legünnepeltebb művésznőket

Keleti Éva 1951-ben került az MTI-hez, először gyakornokként, majd egy év múlva már munkatársként. A jubileumi évre – pályafutása 75. évének évfordulójára – különleges életmű-kiállítással készült, melynek első állomása Gödöllő: a fotókat egy éven át válogatta, azonban a megnyitó előtt, 95. életévében örökre lehunyta a szemét. Az Évától Éváig című, kizárólag nőkről szóló kiállítás az ő elképzelése alapján valósult meg: összesen 75 év fotóanyagát láthatja a közönség, mellettük pedig a művész gondolatai is olvashatóak.

A fotóművész 2017-ben kapta meg a Kossuth-díjat, az akkori indoklás szerint „a magyar vizuális kultúra egyik meghatározó szereplőjeként elsősorban a hazai színházi élet kulisszák mögötti világának dokumentarista stílusú, valósághű megörökítését szolgáló, példaértékű szakmai alázattal végzett művészi munkája elismeréseként”. Ez persze mind igaz, azonban Keleti Éva jóval több volt e méltatásnál: generációk mestere és sarkcsillaga volt. 

A magyar fotóriporteri és színházi fotográfia meghatározó alakja: pályája során számos szerkesztőségnél dolgozott, miközben többnemzedéknyi fotográfust tanított és inspirált.

Igazi példakép és fáradhatatlan mentor volt, aki számtalan konfliktust is felvállalva mindig azon munkálkodott, hogy a sajtóban a fotográfia ne csupán másodrendű szerepet kapjon.

„Mi a titka Keleti Évának? Nincs titka. Tehetsége van” – amikor Keleti Évának kiállítása nyílt az Ernst Múzeumban a hetvenes években, ezt írták róla az Ország-Világ újságban. Az 1931-ben, zsidó származású polgári családba született fotós háta mögött ekkor már húszévnyi karrier állt, ráadásul nőként egy olyan korban dolgozott a fotóriporteri szakmában, amikor ez egyáltalán nem volt megszokott. No persze, a hazai fotográfia megújulása is éppen a hetvenes évek derekára tehető, Éva pedig ekkoriban leginkább a színház világát örökítette meg. Hol munka közben, hol pedig teljesen hétköznapi szituációkban.

Keleti már az ötvenes évek elején, pályájuk elején olyan művészekkel kötött barátságot, mint például Törőcsik Mari vagy Béres Ilona – a róluk készült képek is megcsodálhatóak a kiállításon –, és noha az MTI riportereként az ország minden szegletében járatos volt, és a napi munkája nem mindig a művészetről szólt, legismertebb fotóit színészekről, rendezőkről, írókról és különféle alkotókról készítette. 

Leghíresebb felvétele, az Extázis, az Erkel Színházban készült: ezen Judith Jamison Alvin Ailey koreográfiáját táncolja. A fotón az amerikai táncművész lebbenő ruhája olyan, mintha egy madár vagy pillangó derengő szárnyait látnánk, és noha az arcát nem látjuk, megfeszült izmai és átizzadt felsője csodálatosan átadják azt az eksztatikus, ihletett állapotot, amely magával ragadja a táncos lényét. Keleti Éva gyerekkori vágya volt, hogy balettozzon, és egész élete alatt vonzotta a tánc – kilencvenéves korában egyszer azt is elmesélte, hogy álmodni szokott vele.

Keleti az egyik legismertebb magyar fotográfus volt, annak dacára, hogy karrierje még egy huszonnyolc éves (!) szünetet is kibírt, ugyanis már fiatalon eldöntötte, hogy hatvanévesen abba fogja hagyni. Nyolcvannyolc éves korában aztán gondolt egyet, és újra elkezdett fotózni – először a telefonjával. Gyakorlatilag átugrotta a digitális váltást, így, közel a kilencvenhez, némiképp újra kellett tanulnia fotózni, de ez sem tántorította el.

Munkamódszerének alaposságát, emberközeliségét leggyakrabban a Ruttkai–Latinovits-párosról készített sorozata intimitásával szokták aláhúzni, de a fotográfus beleérző képessége nem afféle isteni adomány volt: bejárt a színpadra készülő táncosok balettóráira, ott volt a színfalak mögött a verejtékszagú próbákon, és a premierek előtt elolvasta a színpadra szánt drámákat is. A kiállításon színpadi felvételeket, színészportrékat és civil képeket egyaránt láthatunk kivételes művésznőkről: Béres Ilonáról, Tordai Teriről, Ronyecz Máriáról vagy éppen Psota Irénről és Gobbi Hildáról.

Keletit rendszeresen nevezte a sajtó a „magyar fotográfia nagyasszonyának”. Ez ellen többször határozottan kikelt, egyszer egy interjúban így fogalmazott:

„Mi az, hogy nagyasszony? Mondjon egy szinonimát! Kikérem magamnak, ha ezzel a koromra utalnak, ha pedig annyira kimagasló szakembernek tartanak, mondják egyszerűen azt, hogy kiváló. Ugyan, miért lennék nagyasszony? Negyven-ötven év is eltelik, mire már csak a képeim fognak beszélni, akkor fog kiderülni, mennyire jelentős munkát végeztem.”

Címlapfotó: Keleti Éva fotóművész képeiből nyílt kiállítás megnyitóján a gödöllői Művészetek Házában 2026. március 1-jén. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt