Benkő Imre a hírek peremén nézelődve akarta megérteni a világot

Benkő Imre tavaly októberi halálhíre az egész fotóstársadalmat megrázta. Pótolhatatlan veszteség: egy olyan ember ment el, akinek munkamorálja, egyedi látásmódja, szerénysége és mindenekfelett álló humanizmusa generációk példaképévé tette őt – noha talán tőle állt a legtávolabb, hogy valaha is így tekintsen saját magára. Bárhol járt, mindig ott volt a kezében a fényképezőgép. A most Kecskeméten látható kiállítás méltó tisztelgés az életműve előtt.

Bő nyolc éve lehetett, amikor egy fotós kollégától megkaptam Benkő Imre telefonszámát egy cikkhez, amelyet az akkori World Press Photo-pályázat nyerteseiről írtam, és amelyben korábbi, magyar díjazottaktól szerettem volna megkérdezni, hogy szerintük vajon miben változott a fotóriporteri szakma és úgy általánosságban a fotográfia az elmúlt évtizedek során. 

A szám, amit kaptam, vonalas volt, Imre ugyanis sosem használt mobiltelefont, de minden más szempontból is kitartott a jól bevált, analóg gyakorlatnál: szinte kizárólag fekete-fehér filmre fényképezett, a képeit sosem szerkesztette (még csak nem is vágta!) utólag, nem vezetett autót és hirtelen bekövetkezett halála előtti utolsó napig megfordult kedvenc filmlaborjában, hogy ha már a kora és romló látása miatt másra is bízta képeinek nagyítását, azért valamilyen szinten részt vegyen az előhívás mindig izgalmas folyamatában.

Benkő Imre 1943-ban született Kispesten. A világháború után édesapja aztán a bakonyi bauxitbánya laboratóriumában dolgozott, így a fotográfus is itt töltötte a gyerekkorát: a bányászlakótelepen, az erdő közepén. A Bakonyban vasgyűjtésből vette meg az első kerékpárját, és mindenféle munkát elvállalt, hogy alkatrészenként megvehessen egy versenybiciklit – ám végül a sors úgy akarta, hogy nem kerékpár, hanem fényképezőgép lett belőle. Mint egyszer otthonában az egyik későbbi beszélgetésünkkor a padlásán kialakított dolgozószobájában megosztotta velem:

Pályáját a Magyar Távirati Irodánál kezdte, majd a Képes 7 és az Európa Magazin fotóriportereként dolgozott, később szabadfoglalkozásúként alkotott. Sorozataiban a hetvenes évektől kezdve az utca, a munkásélet, a színház és a fesztiválvilág mindennapjait dokumentálta. Legismertebb művei az Acélváros – Ózd, 1987–1995, a Szürke fények – Budapest, 1970–1999, valamint az Ikrek – 1982–2008, amelyek hiteles képet rajzolnak a magyar társadalom átalakulásáról. Pulitzer-emlékdíjjal kitüntetett, Balázs Béla-, Magyarország Kiváló Művésze, Prima Primissima és Kossuth-díjas alkotó. Az egyetlen magyar fotós, aki kétszer is aranyérmet érdemelt a World Press Photo-pályázaton: 1975-ben és 1978-ban. 

Alkotói munkásságának legfőbb területe az akár hosszú éveken át készülő riport, az úgynevezett fotóesszé volt, legyen a téma a füstölgő ózdi kohók hanyatlása, a Sziget-lakók evolúciója vagy a tízmilliós kínai metropoliszok lüktetése. Benkőt sosem az esemény, hanem a történet foglalkoztatta, és akár harminc éven át is visszajárt bizonyos helyekre, hogy összetéveszthetetlen stílusában dokumentálja a világ változásait. 

Mint ahogy Somosi Rita, a kiállítás kurátora fogalmaz: a fotográfus munkássága a klasszikus humanista fotográfia hagyományát – André Kertész, Henri Cartier-Bresson vagy akár William Klein érzékeny, de kritikus szemléletét – a kelet-európai társadalmi valóság tapasztalatával ötvözi. Benkő képei ugyanakkor túlmutatnak a hagyományos dokumentarista attitűdön: antropológiai érdeklődése, a társadalmi tereket szervező mikrodinamikák iránti fogékonysága sajátos vizuális nyelvet teremt.

A kiállításon szereplő, földrajzilag rendkívül szerteágazó anyag az emberi kondíciót kutatja, méghozzá szerte a világon. A helyszínek másodlagossá válnak, Benkő számára a tér csupán a társadalmi interakciók háttere. A kulturális kontextusok változhatnak, ám a hétköznapok embere állandó. Benkő nem dramatizál, csak csendben felhívja a figyelmet a modern társadalom disszonanciáira, miközben fotói empatikus, mégis analitikus nézőpontról tanúskodnak.

A későbbi világjáró fotográfus első hivatalos külföldi munkáját 1973-ban kapta, amikor is a Vígszínház együttesével jutott ki Firenzébe, Ruttkai Évával és Darvas Ivánnal, amikor pedig nem próbákat vagy előadásokat fényképezett, a városban járkált. Ázsiába már az első, 76-os vietnámi útján beleszeretett, és elmondása szerint ekkor lett igazán elkötelezett az egyszerű emberek fényképezésében, és abban, hogy a világot rajtuk keresztül nézze.

Benkő jól ismerte a dokumentarizmus etikai dilemmáit és elutasította a kívülálló, felsőbbrendű megfigyelő pozícióját. A kurátori leírás tűpontos: közel ment alanyaihoz, de sosem birtokolta őket: a bizalmi távolság tartása a képei sajátos feszültségét hozta létre. Az alakok nem kiszolgáltatott szereplők, hanem a saját helyzetük aktív résztvevői. Benkő pedig sosem elvett ezektől az emberektől valamit, hanem saját magát is beleadta a munkájába. Erre remek példa, amikor először járt Ózdon ‘86-ban egy riport alkalmával. Elmondása szerint elsőre nem tudta, mitől volt rá akkora hatással, amikor meglátta a szörny módjára füstölgő-zakatoló gyár sziluettjét, de olyannyira szívszorítónak tartotta, hogy rögtön elhatározta, hogy vissza kell térnie. 

Utólag aztán összeállt a kép: ugyanazt az ipari környezetet hozta vissza, amelyet középiskolás korában megélt, amikor édesapja segítségével a bányában dolgozott. A munkakönyve első bejegyzésében az állt, hogy csillés, de Benkő Imre később is rengeteget tanult abból, hogy tudatosan kereste a helyszíneket. Tudta, milyen egy pék élete hajnalban, és beleélte magát az ózdi munkások helyzetébe is – mivel végigfényképezte mindkettőt. 

Benkő Imre számára pedig a dokumentarizmus mindig is több volt puszta szemlélődésnél. 

Fotó: Csiki Vivien/Kultúra.hu