Renderelt művészet – Kemény György

Kemény György több mint hat évtizede a magyar vizuális kultúra meghatározó alakja. A plakátművészettől a digitális képekig, a pop-arttól az absztrakt formákig vezető pályája nem korszakok sorozata, hanem egyetlen hosszú gondolat: kíváncsiság, játékosság és folyamatos újrakezdés. Harmincegy éve dolgozik digitális technikával, mégis következetesen ragaszkodik ahhoz az alkotói alapálláshoz, amely számára a művészet nem program vagy koncepció, hanem a világgal folytatott élő gondolkodás.

Így lett az első számítógépből új alkotói gondolkozásmód

„A digitális harmincegy éve van az életemben – 1995-ben került ebbe a lakásba az első számítógép” – mondja. Nem művészeti döntés volt: a fia, Dávid miatt vásárolták meg az eszközt. „Kriszta (Jerger Krisztina művészettörténész, Kemény György első felesége) mondta, hogy Dávid le fog maradni az osztálytársaitól, ha nincs gépe. Így vettünk neki egyet, ő dolgozott rajta, majd én is egyre inkább elkezdtem próbálgatni, mit tud ez a technika.”

Ebből a sorozatból még ugyanebben az évben megjelent A magyar nyelv értelmező képtára című album, amelynek 106 rajza már mind számítógéppel készült mű volt: „ezek tulajdonképpen szóviccek, az album a »beszédfútta nyelv« vizuális interpretációját nyújtja a magyar szókincsről”. Innen jutottunk aztán a mondatviccekig, amelyek még szintén monokróm munkák voltak, vizualitásukban azonban egyre komplexebbé váltak. 

„Az első időkben még nem digitális művészet volt ez, hanem kísérletezés. Erre gerjedtem.” Keményt egy idő után annyira lázban tartotta ez a technika és a munkamódszer, hogy a kétezres évek elejére teljesen el is hagyta az analóg alkotási módokat. A digitális fordulat azonban számára nem jelentett koncepcióváltást.

„Amikor kérdezik, hogy változott-e a gondolkodásom a művészetről, azt szoktam mondani: nem nagyon. Csak az eszköz változik. Ami az agyban, a szemben, a kézben van – az ma is épp ugyanaz, mint amilyen a kezdetekben volt.”

Hozzáteszi: kifejezetten zavarja az, amit a mai művészeti közegben „magyarázatkényszernek” nevez. „Nálam nincs nagy koncepció vagy filozófia, hanem egy hirtelen ötlet, amit szeretnék megcsinálni.” Az inspiráció nála sosem elvont elmélet, hanem konkrét képekből, helyzetekből születik. Míg a hatvanas–hetvenes években a francia magazinok jelentették a vizuális impulzusokat, addig most a Facebook csinálja pont ezt.

Leonardónak igaza volt

A papír és a képernyő között sem lát különbséget. „Régen az üres papírra meredtem rá, akkor ittam egy korty Unicumot, hogy elkezdjem a munkát, most meg az üres fehér képernyő előtt iszom meg a korty Unicumomat.” Mint mondja, bár még mindig nagyon sokan érdeklődnek a régi munkái, a pop-art művei és a plakátjai iránt, őt inkább a jelen, sőt a jövő foglalkoztatja. Ezzel kapcsolatban elmesél egy fiktív jelenetet, amikor Giottót meglátogatta Leonardo, aki így szólt: „Nézd, mit festettem erre a vászonra!”. Erre Giotto: „Hogy mire? Hülye vagy? A fal megmarad, az ilyen vásznat viszont elviszi a szél vagy elázik. Ráadásul ezzel a zsíros vacakkal?!” Ma már tudjuk, hogy Leonardónak igaza volt. „Persze Giotto is nagyszerű, de jön egy új technika vagy technológia, és a szellem, a művészi gondolat és a tudás ebben az újban ölt formát.” 

„A pop-art munkáim és a plakátjaim nagyon színesek voltak, aztán egyszer, egy szép tavaszi hajnalon láttam egy grafikuskolléga plakátját, aki addig mást csinált, hirtelen ugyanilyen plakátokat kezdett tervezni. Akkor azt mondtam egy kedd reggel, hogy ebből elég. Így indultak a monokróm munkáim. Nem volt átmenet, nem volt filozófia, elég volt egy pillanat, hogy azt mondjam: most más jön.”

Tíz évig dolgozott kizárólag fekete-fehérben, és élvezte. „Amikor már a fekete-fehér képeket álmomban is tudtam csinálni, akkor éreztem: ez már nem érdekes. Itt nincs invenció.” Az unalom számára nem kudarc, hanem iránytű: jelzi, mikor kell továbblépni. Ha valami túl kényelmes, túl ismert, túl biztos, akkor ideje elengedni, és keresni azt a pontot, ahol újra kockázat, bizonytalanság és felfedezés van. Következett egy expresszionista korszak, új színek, új gesztusok, új energiák.

2013–2016 között készült például a Horror vacui sorozat, amelyből a Fészek Galériában rendeztek nagyszabású kiállítást: ezek középpontjában az alkotó saját vagy talált fotói szerepeltek, amelyeket különösen kavargó, élénk, tiszta színekből épülő, amőbaszerű alakzatok vettek körül. Ezek a színfoltok aztán hol sűrűsödtek, hol ritkultak, a 2020-as évektől pedig organikus és geometrikus absztrakt felületekből épülnek a kompozíciói. 

Egy kollégája 1972-ben figyelmeztette: „Gyuri, te tudod, hogy hol élsz?”. Erre ő csak annyit válaszolt: „Persze, hogy tudom. Tejút, Naprendszer, Föld, Európa, Magyarország, Budapest, Fodor utca, harmadik emelet.” A műtermének ablakából messzire látni: tiszta időben a Mátrát, a Mátyás-templomot, a várost, a tájat. A tágas ablakok és a kilátás újra és újra emlékeztetik arra, hogy minden munka, minden kép, minden döntés egy sokkal nagyobb rend része.

Ez nem új művészeti ág. Ez egy újabb eszköz.

Számára tehát mindig a teljes kép volt fontos, ez a látásmód a képeiben, sőt a kiállításaiban (amelyeket mindig maga rendez és előre lemodellez) is ott van. A 2020-as évektől munkáiban gyakran megjelenik egy erős középpont, egyfajta energiamag, amely körül áramlik minden forma és szín. Ő maga is így beszél róla: van egy közép, és abból indul ki minden mozgás. Irigyli azokat a művészeket, akik zseniálisan bánnak az aszimmetriával, de nála mindig visszatér ez a centrális szerkezet.

Gyakori nála, hogy ismert alkotók műveit írja át úgy, hogy az eredeti mű csak apró momentumokban marad látható. (Engem különösen lenyűgöz, hogy az eredeti művet sem repróként vagy fotóként tölti be az alsó rétegben, hanem ő maga rajzolja meg képpontról képpontra.) A Képezőben például tavaly a Hokusai című kiállításán a japán mester műveit absztrahálta a saját stílusában. Nemrég pedig Matisse munkáit írta át hasonló módon. „Ebből aztán nem lett kiállítás, így fogtam magam, felvittem újabb rétegeket a kész művekre. Látod, magamtól is előszeretettel lopok.”

A számítógépén nézegetjük az egyes sorozatokat, közben világossá válik az is, hogy a digitális világ felé vezető nyitottsága nem egyszerű technikai érdeklődés, hanem kíváncsiság az egész jelen iránt. Ez vezeti most a mesterséges intelligencia felé is. Az új eszközöket nem fenyegetésként, hanem lehetőségként látja. Ahogy a kilencvenes években a komputer, úgy ma az AI sem idegen számára: „Ez nem új művészeti ág. Ez egy újabb eszköz.”

A munkáiban ott van az a fajta önfeledtség és játékosság, amelyet maga is gyakran emleget. „Én nagyon szeretek visszamenni gyerekbe, Karinthyn nőttem fel, a szóvicckötetem is erről szólt.” És a legújabb munkáiban is ott van ez a felhőtlenség: absztrakt szobrokat épít műanyag kockákból. Az élet nála, bármelyik időszakról vagy sorozatról legyen szó, mindig ugyanazzal a könnyedséggel van jelen, mert bár a 20. század összes diktatúráját és súlyos korszakát átélte és túlélte, mégis egész élete során, így még 89 évesen is megmaradt a játék, az öröm, a gyermeki rácsodálkozás.

Fotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu