Kemény rock az Eiffelben

A színpadi ősbemutató fényét a Fővárosi Nagycirkusz társulata emeli, látványvilágát Kentaur tervezi, rendezője pedig a zenés színház világából jól ismert Szente Vajk lesz. 

A zeneszerzői
alapgondolat kezdettől fogva az, hogy integrálja a kortárs operát, a musicalt
és a rockzenét?

Gyöngyösi
Levente: Régóta
foglalkoztat a műfajok vegyítése, időről időre megpróbálom beépíteni a rockot a
zenémbe. A Mester és Margaritával annak az elcsépelt közhelynek az
igazságát szeretném bizonyítani – elsősorban magamnak és persze a közönségnek
is –, hogy nincs külön könnyűzene meg komolyzene. Ha a komponista működőképes
koncepciót tud felállítani, akkor akár vegyíthető is ez a két, egymástól távol
került műfaj.

A darab
pontos besorolása opera-musical. A rendező milyen koncepcióból indult ki a színpadra-állításnál?

Szente Vajk: Ez az első találkozásom az opera műfajával. Nem operásan, a mostani operatrendeknek megfelelően, hanem úgy rendezem, ahogy a többi zenés színházi előadás esetében tenném. A stílus jó esetben én vagyok. A másik fontos szempont, hogy Bulgakov művének Gyöngyösi Levente monumentális zenéjével kiegészülve még több szimbóluma lett. A Mester és Margarita egy rendkívül nehéz, súlyos történet; főképp az időszámítás szerint 1. században és a 20. század első felében játszódik. E két időszak között számos párhuzamot lehet felfedezni: mindkettőben látható valamifajta egyszínűség, tompaság, szürkeség az embereken, a városokon.

Ahogy Jeruzsálemben a ruhák, az élet, és a kilátások is nagyon egyszínűek, úgy az 1930-as évek Moszkvájában is minden a rendszer szerint működik, azaz szürke. Az 1. században Jézus személyében jön egy ember, aki színt tud hozni. És milyen érdekes, alig telik el kétezer év, és ahhoz, hogy valami megszínesítse a mindennapokat, már nem Jézusnak kell érkeznie, hanem magának az ördögnek. Ahogy kétezer évvel ezelőtt az Isten fiában, úgy a 20. század zömében az ördögben hittek.

Szcenikailag
milyen elképzelt vagy valós világba helyezték a darabot?

Kentaur: Egy sok helyszínen és több idősíkon játszódó mű esetében, mint amilyen A Mester és Margarita, az volt a legfontosabb, hogy olyan keretet adjunk a játéknak, amelyikben mindegyik idősík közege megjeleníthető. Szente Vajkkal közösen nem realista látványvilágot kreáltunk, hanem leginkább egy szakrális térre emlékeztető alapteret. Egyedül abban hajlunk a realizmus felé, hogy a hatalmas termet, csarnokot körbevevő kőfalak struktúrája megidézi a jeruzsálemi Siratófalat.

Fontos szerepe van a lighting designernek, Madárnak, az ő munkája révén színeződik meg a természetes, föld, fa, vas alaptónusú díszlet. A leglényegesebb plusz díszletelem a hatalmas töviskoszorút idéző, dárdákból összeállított modern térbeli szobor. Multifunkcionális darab, a színpad felett lógva hol a koszorút, hol csillárt, hol az égboltot ábrázolja, a földre kerülve sövényre vagy a tankok csapdáira emlékeztet.

A jelenetek gyorsasága, a képváltások miatt a díszlet lényege az alaptér, és ebbe jönnek bele különböző kocsik, amelyek a különböző helyszíneknek adják meg a terét. A megemelt nézőtéren ülve az az érzésünk lehet, hogy a történet résztvevőjeként szinte ott vagyunk a színpadon. A hátteret adó nagy ledfal néha kinyílik, és a hátsó színpad végéig az egész színházat belátjuk.  

Mekkora
kihívás volt hozzányúlni a világirodalom egyik legösszetettebb regényéhez?

Gy. L.: Az én munkám az volt, hogy a zenét kissé más megvilágításba helyezzem, mint a könyvet. A rockzenét különféle módokon használom. A Sátánnak és bandájának például időnként ragtime-szerű, máskor rock alapú a nyelvezete. Pilátus zenei anyagához erősen kísértett az emlékezetemben a Jézus Krisztus Szupersztár. A darab legrockosabb része Woland dala, ami egy konkrét Aerosmith-számra hasonlít. Woland a bilincset törő szabadságról, azaz önmagáról beszél, amihez kézenfekvő társítás volt a kemény rock.

A moszkvai színekben a hangok sokkal komolyabbak, elsősorban a szimfonikus kortárs zenéhez állnak közel. A Mester és Margarita lényegében egy női megváltástörténet: Margarita nem átall akár a Sátánnal is cimborálva a gonosz erőkhöz fordulni, hogy kiszabadítsa a Mestert. Boszorkánnyá változik, részt vesz a Sátán bálján meztelenül. Mi egy kicsit továbbfejlesztettük ezt a motívumot azzal, hogy Woland ténylegesen megkapja Margaritát, aki így tulajdonképpen önmagát áldozza fel a Mesterért.

A
Bartók Plusz Operafesztiválon bemutatott koncertszerű változathoz képest miben
változott a darab?

Gy. L.: Kisebb hangszerelésbeli javításokon kívül semmiben. A jellegzetes bulgakovi fekete humor nálunk is a mű alapkarakteréhez tartozik. A Mester és Margarita tulajdonképpen egy fekete komédia, komoly, tragikus felhangokkal: a harmincas évek sztálinizmusát csak humorral lehet elviselni. A Sátán és bandája már a könyv olvasása folyamán is egyre szimpatikusabb, és a nevetés képességét csempészi bele ebbe a humortalan, zsarnoki, despotikus világba.

Mennyire
hangsúlyosak az átfedések a mai korral a stíluselemek és a látvány tekintetében?

K.: Mivel a díszlet nem tud mindent megidézni, teljesen visszaadni a harmincas évek Moszkvájának hangulatát, a Krisztus-korabeli Jeruzsálemet, úgy gondoltuk, hogy a jelmezek nyújtsanak ehhez kapaszkodót. Filmszerűen realista, nem elrajzolt vagy stilizált kosztümök kísérik végig az előadást.

Fontos, hogy a figurák klasszikusan felismerhetőek legyenek. Egyedül a Sátán báljában vannak ettől eltérő öltözetek. Ezt a helyszínt a mába helyeztük, ezért a mai modern férfi és az haute couture-divathoz közelítettünk a báli jelmezekkel, amelyeknél a vörös, fekete, arany és fehér tónusok dominálnak.

Sz. V.: A Sátán bálja-jelenet ad lehetőséget arra, hogy a máról beszéljünk, arra reflektáljunk. Nagyon kínálja magát az a kérdés, hogy manapság miként adjuk el magunkat az ördögnek.  Maga a regény annyira összetett, káprázatosan sok gondolat van benne, dermesztően beszél a mostani korról is, éppen ezért nem kell modernizálgatni, mert önmagában modern.

A teljes írás az Opera Magazinban olvasható.

Nyitókép: A Mester és Margarita látványterve. Forrás: Opera Magazin