Ken Loach-film a Radnóti színpadán

„Nem, nem láttam az Én, Daniel Blake-et. De az előzetesét sokszor megnéztem. És szeretném felhívni a mélyen tisztelt hallgatóság figyelmét, hogy az említett film csak egy kitalált történet. Fikció.” Így reagált a konzervatív Damian Green munka- és nyugdíjügyi miniszter 2016-ban a brit parlamentben, miután szembesítették az Arany Pálma-díjas angol film történetével. Ken Loach ugyanis olyan marginalizált helyzetben élő emberek közegét mutatta be, akikkel a politikai döntéshozók a legritkább esetben foglalkoznak, a társadalom szemében pedig láthatatlanok.

A Totth Benedek által fordított megrázó dráma cselekménye bár angol közegben játszódik, a történet mégis nagyon ismerősnek hat itthon is, ahol a vezető politikusok szerint „aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér.” Valló Pétert, az előadás rendezőjét a darab színpadra állítása során a szolidaritás kérdése érdekelte, valamint az a rendszer, amelyben a tisztességes úton való boldogulás egyre inkább ellehetetlenül: „Ez a történet a magyar társadalom legfontosabb kérdéséről szól: a szolidaritásról vagy annak hiányáról. Mennyire működik úgy ez az ország, a magyar társadalom, hogy ha valaki bajba kerül, akkor ne érezze azt, hogy elengedik a kezét. Ez szerintem közügy.”

Az angol vidéki munkásközegben játszódó történetben egy özvegy ácsmester küzdelmét követhetjük végig, aki egyre jobban elveszik a szociális ellátórendszer abszurd módon bürokratikus útvesztőjében: a szívrohama után az orvosa eltiltja attól, hogy dolgozzon, de a hivatal szemében mégis alkalmas a munkavégzésre, vagyis nem érdemel segélyt. Dan egész életében kétkezi munkából élt, most viszont a digitális ügyintézés és önéletrajzírás tudományát kellene elsajátítania. Vesszőfutása közben összesodródik Katie-vel, a gyerekét egyedül nevelő fiatal anyával. Próbál segíteni nekik a túlélésben, és egyre inkább odaszokik hozzájuk. Kérdés viszont, hogy egy egyre személytelenedő társadalomban miképpen működnek a szolidaritás és a bizalom gesztusai, és mennyire képesek ezek megfordítani emberéleteket.

„Biztos, hogy mindenkiben van egy kis Daniel Blake, hiszen a bürokratikus rendszerrel való harc mindannyiunkat érinti. Ebben a darabban ráadásul nem is igazi harcról van szó, hiszen a hivatalnokok jót akarnak Dannek, csak közben újabb és újabb zsákutcába küldik, és az élete pedig semmit sem halad előre.” – vélekedik a címszerepről Schneider Zoltán, aki szerint az is közös benne és Danben, hogy mindketten hisznek a kétkezi munkában, és hogy abból meg lehet élni.

A lányát egyedül nevelő Katie-t Mészáros Blanka alakítja, aki ajándéknak tartja azt, „amikor az ember visszatér a szülési szabadságáról, és egy édesanya szerep várja a színpadon. Igaz, sokat ugrik az idő, mert itt már tízéves a lányom, de szerencsére megvan a kapaszkodóm, hiszen tudom, hogy milyen egy életet a kezemben tartani, és vigyázni rá szeretetben.” – A lakhatási gondokkal küzdő Katie-vel további kapcsolódási pontot is talált a színésznő, aki két évvel ezelőtt a 14+2 ügy kampányban a lakhatási válság problémájára hívta fel a figyelmet: „Az embernek szüksége van arra, hogy legyen egy hely, ahol biztonságban érezheti magát. Az otthon adja mindazt, ami az ember origója: ahová visszamegy, ahol megnyugszik. Optimistán azt gondolom, minél nagyobb a káosz, annál inkább felerősödik a politikusokra helyezett nyomás, hogy tenni kell valamit. Amikor a válság már kezelhetetlen, muszáj választ adniuk.”

A színpadon Schneider Zoltán és Mészáros Blanka mellett Bata Évával, Porogi Ádámmal és Juhász Tiborral találkozhatnak a nézők, a 12 éves Daisyt Mátyássy Kála Cecília és Reé Rita játssza kettős szereposztásban. Az előadás díszletét Valló Péter jegyzi, jelmeztervezője Benedek Mari, dramaturgja Kelemen Kristóf.