- Mindegyik általam olvasott életrajza úgy kezdődik, hogy "1975-től jelennek meg rajzaim a sajtóban", az utolsó mondat pedig az, hogy "2046. december 10-én leszek 100 éves". Onnan visszaszámolva, mi történt 71 évvel ezelőtt?
- 22-24 éves koromig nem is gondoltam, hogy valaha rajzolni és festeni fogok. Műtörténész akartam lenni, amihez fejem, agyam ugyan lett volna, de pocsék a név- és számmemóriám. Gyerekként is rengeteget olvastam, így már fiatalon az átlagosnál jobban tudtam a művészettörténetet. Ennek köszönhetem, hogy amikor már rendszeresen publikáltam, akkor is kellően szerény tudtam maradni, mert az igazán jó művek ismerete visszatartott attól, hogy elszálljak magamtól. Valószínűleg ezzel van összefüggésben, hogy a publikálás csak akkor kezdett igazán örömet okozni, amikor már kialakult az a képi világ, ami Tettamanti Bélára jellemző.
- Ennyi idő után már meg lehet kérdezni - mert ezt sem találtam meg - hogy végzett-e főiskolát?
- Tettamanti nem végzett el semmit. A művészettörténetről közben letettem és restaurátor szakra jelentkeztem rövid, egy éves rajztanulás után. Nem vettek fel, de nem próbáltam újra, hanem elhatároztam, hogy önállóan jutok valamire. Rém nehéz start volt, mert annak idején minden a Képzőművészeti Alapon keresztül bonyolódott és én nem voltam a tagja. De azért lépegettem előre. Az viszont igaz, hogy a lelkemben sokáig hiányzott a főiskola, de nem az, amit ott tanítanak, hanem a gondtalan diákévek, amit átélhettem volna. Nagyon büszke vagyok arra, hogy Frank János felfedezett. Évekig ő írta az ÉS kiállításkritikáit, szinte ezeken nőttem föl, ő vitt az ÉS-hez is 1975-ben.
- Két születésnapi köszöntő-rajz is található a kiállítás anyagában, az egyik Kaján Tibornak szól, a másik a 80 éves Réber Lászlónak. Mindkét mű az alanyok stílusában készült, ami azt sejteti, hogy mindketten meghatározó személyek voltak a pályáján.
- Szeretem, tisztelem Kaján művészetét, kedvelem rajzainak szellemiségét. Ő mondta egyszer, "ha Réber-díjat alapítanék, te kapnád meg először, aztán még éveken át is". Réber László a korkülönbség ellenére nem csak a barátom, de szinte a mesterem is volt, pedig rajzról szinte sose beszélgettünk. Együtt jártunk kiállításokra meg sörözni, és a beszélgetéseink során nagyon sokat kaptam tőle. A neki szánt rajzom nagyon lassan állt össze, sokáig gondolkodtam rajta, minden motívumnak van jelentése, de ez annyira személyes és annyira róla szól, hogy a külső szemlélőnek nem is értheő. A halála után tudtam meg a családtól, hogy az asztalán, a lapok alatt tartotta akkor is, amikor rajzolt...
- Miért nem használja rajzaira a karikatúra kifejezést?
- A karikatúra fogalma nagyon megváltozott az utóbbi években, már nem azt a gondolatgazdag, szellemes rajzolást fedi, amit még a nagyok, Réber László, Kaján Tibor, Hegedűs István (Hi-hi), külföldön Steiberg vagy Folon képviseltek. Ma már szívesebben hívom szatírikus rajznak. 2002-ben alakítottunk egy csoportot KOKSZ néven (KOrtárs Karikatúra és Szatíra Műhely) úgy tízen vagyunk benne, különböző szellemiségű, irányultságú, sőt műfajú és életkorú művészek. Mindnyájan máshonnan közelítünk, talán csak az a közös bennünk, hogy senki nem veszi dermesztően komolyan magát.
- Amikor megtudtam, hogy újabban fest is és rajzai mellett akril képeit is elhozza erre a kiállításra, kicsit megijedtem...
- ... hogy tájképeket festek? Saját formavilágomból lépegetek a festészet felé. Évek óta tologattam, pedig bennem már készen voltak ezek a képek. Úgy éreztem, hogy bizonyos rajzok elbírják a súlyosabb formát, a nagyobb méretet. A fehér papírral már tegező viszonyban vagyok. A festés egészen másképp kezdődik, itt keretre feszíteni, alapozni kell, körülményesebb a munkamenet, de a lényeg ugyanaz. Én nem szeretek kísérletezgetni. A fejemben kész van minden, amikor dolgozni kezdek, csak arra kell vigyázni, hogy ahhoz képest ne legyen eltérés. Nem az a probléma, hogy egy kéz vagy egy láb nincs jól megrajzolva, hanem hogy nem pontosan az, amit elgondoltam. Ez ritkán fordul elő, mert ha megvan a gondolat, de még nem tudom teljes pontossággal rajzban kifejezni, akkor még bent marad. Nem adom ki azt, amit még nem tudok megrajzolni.
- Vagyis amihez még nincs meg a képi gondolat. Mert egyébként ragyogóan rajzol.
- Nekem még vannak elvárásaim magammal szemben. Hokusai 80 éves korában azt mondta, hogy: még 10 évet kérek, hogy megtanulhassak jól rajzolni. Én is ebbe a csoportba tartozom. A túlméretezett önbizalom hiánya segít előre araszolni.
