Képes jazztörténet Óbudán

Ugyanitt megismerhetjük a 90 éve született világhírű magyar gitárost, Bacsik Eleket, és megtudhatjuk, milyen jelentős szerepe volt a magyar kultúrának a jazz kialakulásában. Simon Géza Gábor kurátor, jazztörténész vezetett végig minket a kiállításon.

Simon Géza Gábor, a jazzt fél évszázada megszállottan kutató szakember azok közé tartozik, akik szerint a műfajnak két eredendője van: Bach és Liszt zenéje. Azzal, hogy árnyaltabban fogja fel az afroamerikai gyökereket, nincs egyedül. Ittzés Tamás muzsikus könyvet is írt a témában, abban Lisztet nevezve az első jazz-zongoristának. ?Sokan írtak már arról, hogy nem létezne mai értelemben vett jazz Wagner, Liszt, Chopin, Debussy és Bartók Béla nélkül. A négerek jó része is, akiknek tulajdonítják a jazzt, az újabb korban Bartók-vonósnégyeseken, és nem néger, vagy amerikai népzenén nőttek ugyanis fel? ? rajzol átfogó képet. Kellett persze az afroamerikaiak habitusa ahhoz, hogy világhódító útra induljon a jazz, de az európai gyökereket nehéz lenne eltagadni. Nem ez lenne az első eset, amikor valaminek az eredetét újraértelmeznénk: a szteppet sokáig afrikai eredetűnek tartották, csak a ma emberének egyértelmű, hogy az ír vidékekről származik ? hoz példát a kutató, aki 4000 előadást tartott már, külsősként harminc évig dolgozott a Magyar Rádióban, több mint ötven szaklapban publikált cikkeket és mintegy 150 lemeznek volt szerkesztője vagy producere. ?Azt mondják például, hogy a ragtime afroamerikai népzene, holott alapját a polka, a német és francia indulók adják? ? magyarázza.

A Kereskedelmi Múzeumban látható a 11. magyar jazztörténeti kiállítás, a legelsőt Pécsett rendezték több mint húsz esztendővel ezelőtt, majd kiállításon mutatták be a területet többek között Kecskeméten, Dunakeszin és a Marczibányi téren is. De külföldön sem lehet idegen a magyar kultúra ezen szegmense, hiszen két müncheni, egy bécsi és egy Bad Ischlben rendezett kiállításon is bemutatták a magyar jazz történetét. Az utolsó nagy budapesti tárlatot 2000-ben rendezték meg, a Benczúr Házban ? a mostanihoz hasonlóan az is komplex módon közelítette meg a műfajt, hiszen annak apropóján CD-t adtak ki, konferenciát, beszélgetéseket szerveztek, és fotó- valamint grafikai kiállítás is nyílt.

A mostani tárlaton nagyméretű képeket állítottak ki, és nem szerették volna apró mozaikokkal teleaggatni a falakat. ?Nem törekedtünk arra, hogy mindenki, akinek szerepe volt a magyar jazztörténetben, ki legyen állítva. Az 1853-tól 2015-ig gyűjtött anyaggal sokoldalú kiállítást kívántunk létrehozni ? meséli az előkészületekről Simon Géza Gábor. Eredeti kotta- és lemezborítókat, korabeli újságokat, szakkönyveket, komplett kottákat, frissebb lemezborítókat, kazettákat és persze hangszereket válogattunk be, amelyek majdnem mind a saját gyűjteményemből valók. A teljes anyag 95 százaléka ugyanis a sajátom.?

Bajnai Klárával közösen szűkítette a hatalmas, 45 köbméternyi mennyiséget, ami egy 15-ször három méteres alapterületű, három méter magas szobába beférő mennyiséget jelentett. Próbálták minden korszak jellemző anyagát kihelyezni, és persze jó néhány kuriózum is helyet kapott: ?soha sehol nem láttam még ilyen sok nagyméretű plakátot, egyszerűen nem gyűjtötték be ezeket.? Csupán néhány alkotás nem a sajátja, például a Nyerges Attila Szakcsi Lakatos Béláról készült képe, a fotókat is maga válogatta Siklós Péter gyűjteményéből, akivel az első magyar jazzfotó-albumot is kiadta 2000-ben.

?A magyarországi jazztörténések időben párhuzamosan haladtak az európai és az amerikai eseményekkel. Utólagosan lehet ? látszólagos ? korszakra bontás, de ez meglehetősen nehéz eset, hiszen természetszerűleg nem egyetlen naphoz, de még évhez sem köthetők az úgynevezett korszakváltások? ? áll a kiállítás katalógusában, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a három kurátornak: Simon Géza Gábor mellett Bajnai Klárának és Kiss Imre múzeumigazgatónak.

Az első korszak Európa egyik vezető politikai, gazdasági és kulturális hatalma, az Osztrák-Magyar Monarchia szétdarabolásáig terjed. Az európai origó pedig egyértelműen a színes bőrű Shakespeare színész, Ira Aldridge 1853-as turnéja, akinek fellépései vaudeville zenével zárultak, saját negro songjait énekelte. A pesti Nemzeti Színházban is előadott műsorának kottáját az akkoriban alakult Rózsavölgyi és Társa cég adta ki. Ez a kotta ? aminek borítójával a kiállítás is indul ? több kiadást is megért és az Országos Széchenyi Könyvtár Zeneműtára bocsátotta a kiállítás rendelkezésére.

A második korszak az 1920 és az 1950 közötti időszak, amikor a király nélküli Magyar Királyság kezdetétől a Magyar Népköztársaság első hónapjaiig, a kommunista hatalomátvételig terjednek a határok. Ebben az időszakban a képi ábrázolás meglehetősen egyoldalú: a fő szempont a reklám, és ezért műtermi fényképek készültek az előadókról, elsősorban a jazz bandekről. Jobb esetben a fellépés helyszínen készültek hasonló állóképek, amelyeken a fellépő zenekar összes hangszere is látható volt. Igen ritka volt az azonos felállásban hosszabb ideig, legalább 15 vagy 30 napig fennálló formáció, így mindig újabb és újabb fényképet kellett készíteni, hogy a kirakatba és a helyi lapok reklámrovataiba kerülhessen. A rossz minőségű papír miatt alig maradt néhány archív plakát példány, ritka kivétel az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárából származó két kis plakát a Papagáj mulatóból Ördöngős Gyuri, az első magyar jazzdobos fellépésével. A nevesebb szórakozóhelyeken, például az említett Papagájban pedig az egy este lejátszott hat-hét szett része volt a jazz, a magyar nóta, az opera, a tánc alá játszott műsor és a slágerzene után.

Ebben az időszakban alakult ki a gramofon lemeztasakok világa, amelyeket jobbára neves, de névtelenségbe burkolódzó grafikusok, festőművészek alkottak ? a gyűjtemény darabjai igen értékesek, Bajnai Klárán és Simon Gábor Gézán kívül senki más nem gyűjtötte össze.

A két világháború között egymást érték a zenés szórakozóhelyek a belvárosban, persze hogy táncolva mulathassák át az éjszakákat a kikapcsolódni vágyók, vaskos fizetés kellett. Cserébe viszont igazi magyar jazz klasszikusokat ismerhettek meg. És nem csak az éjszakai élet, hanem a klasszikus zene otthonai is jazz zenével teltek meg: volt olyan hétvége, amikor öt jazzkoncertet adtak a Zeneakadémián. ?Az említett Ördöngős Gyurit személyesen ismertem. Amikor a Benkó sajtófőnöke voltam, őt is meghívtuk játszani. Miután lejátszotta a dobszólóját ? és ő mindenen játszott, ami csak körülötte volt ?, eldobta az ütőit, és átugrotta a dobot. 75 évesen? ? emlékezett vissza a kurátor. Az első jazzújság is egy nagyon korai időszakban jelent meg: 1935-ben száz oldalon keresztül foglalkoztak a műfajjal.

A kiállításon megtekinthető a világ egyik legjelentősebb zeneszerzője, Márkus Alfréd kottája is, akinek darabjait magyar szöveggel játszották. Sokan tettek hasonlóan az ő korában. A híres Weiner István kimondottan erre állt rá, a magyar rádió ugyanis csak magyar szöveget adott le, így nagyon sok külföldi dalt fordítottak le abban az időben. Amerikai, angol, német, francia, svéd és orosz darabokat is játszottak. ?Nagyon sok szöveget fordítottak le, aztán jött Zsüti, aki magyar nótákat kezdett el írni? ? meséli Simon Gábor Géza. Ekkor élt és alkotott Scheiber Mátyás, Kodály-tanítvány, aki megalapította a világ első jazzfőiskoláját, Frankfurtban, 1928-ban. A mai napig játsszák darabjait, tanítanak a kottájából, és újra kiadják őket.

Az 1950-es évek elejétől a jazz látensen volt jelen Magyarországon, hiszen nyilvánosan nem lehetett reklámozni, és csak az éjszakai életben találkozhattunk jazz muzsikával. 1954-től azonban Holéczy Ákos, Martiny Lajos, Tabányi Mihály és mások már ?tánczene? címszó alatt hanglemez felvételeket készítettek, és ?esztrád zene? címszóval koncertjellegű fellépéseken is részt vettek. Az 1960-as évek elejétől pedig rendszeresen rendeztek jazzkoncerteket Budapesten ? az ebből a korszakból származó plakátok egy része az első hazai jazzkutató, Pál Sándor gyűjtése nyomán kerültek a múzeumba.

Minden korszakban megjelent tehát egyfajta ellenszenv a jazz muzsikával szemben, na persze nem a dallamokkal volt a probléma. A második világháborúban ezért swingnek hívták, a szovjet fennhatóság alatt pedig csupán az volt a fontos, hogy ne amerikai eredetű szövegeket játszanak, így jazzesen adhatták elő például a magyar nótákat. A tiszti- és ifjúsági klubokban jazzt játszanak ? csak Pápán három-négy helyen.

A jazzművészek riportfotózása 1965 tájékán indult be hazánkban, melynek kezdőpontjaként sokszor Louis Armstrong budapesti, népstadionbeli fotózását társítják. Ekkor kezdett az említett Siklós Péter is, akinek számos jazz riportképe látható a kiállításon. Az újabb kori magyar jazztörténet fontos képi ábrázolásai azonban később, a bakelitlemezeken és a CD-borítókon látható alkotások. A magyar festőművészet utóbbi fél évszázadában számos művész alkotott jazztémájú képeket, amelyeket általában már önállóan, kiállításokon is bemutattak. Gyémánt László Tony Lakatosról és Nyakas Attila Szakcsi Lakatos Béláról készített portréja reprezentálja ezt a műfajt, de ismert Külüs László alkotása is, mely a 2015-ös ?Oh Yeah Day? koncert alatt született ? a zene inspirálta.

?Az egész világon három fontos magyar jazzmuzsikust ismernek el: Szabó Gábort, Zoller Attilát és Bacsik Eleket, utóbbiról azonban itthon szinte senki nem tud semmit? ? meséli a kurátor. A kiállításon külön falszakaszt kapott viszont a gitár- és hegedűművész, akit a jazzvilágban a legjelentősebbek között emlegetnek. A róla szóló, mintegy három évtizede több száz szakember és rajongó közreműködésével készülő magyar-angol kétnyelvű kötetet 2016 áprilisában a jelen kiállításon mutatják majd be. ?17 évesen, a 40-es években Budapest leghíresebb éjszakai mulatóiban zenélt, utána Franciaországban világsztár lett, betört a világpiacra. 1966 után azonban kiment Amerikába, ott azonban nem sikerült a kiugrás, így Las Vegasi kaszinókban lett vezérhegedűs.?

A legkorábbi Bacsik-dokumentum 1943-ból való és a ceglédi Dobmúzeum gyűjteményéből származik, akárcsak Kovács Gyula jazzdobos kiállított mellszobra, és egy egészen különleges dobszerelése az 1930-as évekből. Számos más tárgy is megtalálható a kiállításon: szintén Simon Gábor Géza jazztörténeti gyűjteményéből származik a korai magyar ragtime zenészek által is használt gitárcitera és gitárbendzsó, valamint az egyik legkorábbi hazai gyártású jazzhangszer, a Sternberg Ármin és Testvére Cs. és Kir- Udvari Hangszergyár Budapest által készített esz-altó szaxofon.

A kiállítás képi anyagát nagymértékben színesítik a kiállított jazzkönyvek, amelyek a kezdetektől napjainkig reprezentálják a rendkívül sokoldalú magyar jazz könyvkiadást. A több mint kétszáz kötetből ebben a reprezentatív válogatásban a magánkiadások éppúgy képviseltetik magukat, mint az egykori és mai kis és nagy könyvkiadók. A világon valaha megjelent egyik legkorábbi jazzkötetet, az 1928-as Jazzbandet, amely Molnár Antal zeneesztéta tollából származik, az igen jeles grafikus, Végh Gusztáv illusztrációival adták ki ? az illusztrációk egy részét reprodukciókon szintén kiállították.

A kiállítással párhuzamosan több koncertet, könyvbemutatót szerveznek a múzeumban, illetve március 11-én megrendezik a Magyar jazzkutatási konferenciát is hazai és külföldi résztvevőkkel. Fellépnek többek között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazztanszékének növendékei, a Binder Károly ? Borbély Mihály duó, a Szabó Sándor-Heidrich Roland-Major Balázs trió és a Halper Hendrix Experiment is. Április 24-ig összesen három CD jelenik meg a sok ezer rendelkezésre álló felvételből. ?Még ez után szerezzük meg a jogokat és vonulunk stúdióba. És ki tudja, hol lesz ennek a vége. Még hungarotonos koromban egy beat zenekar járt úgy, hogy valamiért nem állt össze az albumuk. A zenekarvezetőnek három hétnyi kínlódás után jutott eszébe, hogy semmi más probléma nincs, minthogy azonos hangnemben van két egymást követő szám? ? hoz egy példát Simon Gábor Géza arra, milyen kifürkészhetetlen a jazz világa.