Képzelt klezmer

Minden városnak van legalább egy klezmer bandje (Amsterdam, Odessa, Budapest etc), úgyhogy könnyen talál magának jó programot, akinek épp kelet-európai zsidó zene hallgatására fájdul meg a foga. Klezmatics viszont csak egy létezik, és van egy kis stichje, mert amellett, hogy a kelet-európai zsidó hagyományokra építkezik zeneileg, azért New York, a világnagy metropolisz patch-work kultúrája is rendesen rányomta az ismertetőjegyeit.  Sok minden belefér nekik a poptól, a jazzen át a balkáni motívumokig, időnként romantikusak és pacifisták, mint egy hippi kommuna, máskor kemények, roncsoltabbak a dallamaik, és utcai harcra buzdítanak. Tűz és víz jól megfér egymás mellett az 1986-ban alakult zenekarban, mondhatjuk, hogy az ősök szellemisége, egy jövőbeli multikulturális Paradicsom ígéretével vegyül. Mégsem didaktikusak, inkább könnyedek, és a két óra villámgyorsan eltelik velük. Az Allen Ginsberggel, Boban Markoviccsal, illetve David Byrne-nel is együttműködő, trombitás billentyűs, zeneszerző, Frank London csapata többször is járt Magyarországon, különösen a Szigeten, és sosem fogadta az előadásaikat közöny, ők pedig megtanultak néhány jó szót magyarul.

Most ismét telt ház volt, és meglehetősen különböző korúakból állt a lelkes nézősereg, a kisiskolásoktól a tisztességben megőszültekig. A koncert az Izrael hatvanadik születésnapjához kapcsolódó, tematikus programsorozat része volt a Millenárison, gondolom, ha már eljöttek a délutáni játszóházakra, ezt sem hagyták ki a nagycsaládosok.  Fergetegeset muzsikált az East Village-ből indult csapat, elővette a tarsolyból a felkavaró, mélylélektani és a provokatív, performanszra emlékeztető számait is. De táncra nem perdült senki, hiába hívta fel a figyelmet a kántorhangú, multiintstrumentalista, itt főként harmonikázó Lorin Sklamberg, igen kedvesen. Voltak mulatós dalok, mély jiddis népzene, benne salsa, jazz és afro elemek. A 2006-ban készült, Grammy díjas Wonder Wheelről is játszottak néhány számot, például az amerikai népzenei fenomén, a Cony Islandon felnőtt Woody Guthrie-nak a verseire. Ezek között is akadt néhány kedves forradalmi dal, Alicia Svigals hegedűs, a csapat egyetlen női hangjának előadásában. Az est során többször is megcsodálhattuk a kellemes tónusait, és a Hannukah című lemezről elhúzott néhány fürge dallamot. Felváltva mondták az összekötő szövegeket, csak Matt Darriau klarinétos-szaxofonos, Paul Morrisett basszusgitáros, cimbalmos és David Licht dobos nem szólalt meg. Felvonult néhány szívet melengető antifasiszta nóta, énekeltek a mások félelmetes isteneiről, a vallási fanatizmusról, és imádkoztak az emberiségért, hogy ettől az évtől ne legyen természeti katasztrófa és háború. Mégsem volt geil, inkább olyan előadásnak mondanám, amiben hinni lehet.

Az egyetlen zavaró tényező számomra az először dramaturgiai elemnek hitt, a zenészek között folyamatosan mászkáló kameraman, és egy titkárnak, vagy gyártásvezetőnek látszó kolléga volt. Remélem, ők is elégedetten, és feltöltődve távoztak, akár csak jómagam.