Az op-art atyjának bemutatkozása Magyarországon egyet jelentett a szocreál művészet hivatalosan is beismert végével. De a Franciaországban élő Vasarely ?visszahonosítási? kísérlete, noha ilyen értelemben ? ha erős korlátok között is ? utat engedett a modern művészetnek, mégsem adott lehetőséget ugyanerre az itthoni művészeknek. De a diskurzus megindult, és rögtön személyes gesztusokkal párosult. Utóbbi legszebb példája éppen az a mozdulat, amellyel Major a Vasarely-kiállítás megnyitóján a szembejövő barátok, pályatársak döbbent tekintete előtt meglengetett egy pálcikából és kartonból készült kis táblácskát, amin ez állt: ?Go home Vasarely!?, majd visszatette a zsebébe.
Ezt az akciót eleveníti föl Andreas Fogarasi kutatása és annak eredményeként egy önálló kiállítás, amely először Madridban, a Reina Sofia Múzeumban mutatkozott be, most pedig a Trafóban látható. A mű a Vasarely-tárlat megnyitóján készült színes és fekete-fehér fotográfiákból, a teremben fölállított kettős márványtáblákból és egy filmen bemutatott interjú-sorozatból áll, amelyben Fogarasi az egykori szemtanúkat és a hazai művészeti élet személyiségeit kérdezte az 1969-es eseményről. Művészek, esztéták, műtörténészek emlékeznek vissza a helyzetre, az Aczél-korszak abszurditásaira és a modern művészet itthoni színre lépésére. Az interjúk személyes hangulata, néha kifejezetten indulatos vagy humoros fordulatai minduntalan kiragadják a történetet a hivatalos keretekből. Nem a tényeket járják végig, hanem azok belső lenyomatát.
Nem is lehet másként viszonyulni ehhez a groteszk helyzethez, amikor a már jócskán kommercializálódott Vasarely óriási politikai cécó közepén vonul be a Műcsarnokba, vele szemben pedig a magyar avantgárd egyik legizgalmasabb alkotója, a szűk szakmai körön túl teljesen ismeretlen Major János pedig egy hordozható mini-transzparenssel, egészen szoros testközelből látható formában fejezi ki az egész magyar művésztársadalom állásfoglalását.
A film lebilincselő egyszerűséggel fejti föl az eset történelmi, politikai és etikai hátterét. A márványtáblák, amelyekre részint a fotók kerültek, részint ? a felületet áttörve ? kulturális alapítványok, intézetek absztrakt formákból komponált logói, néma, fehér kapukként állnak a térben. De túl sűrűn ahhoz, hogy valóban kapuként, ajtóként, a nyitottság szimbólumaként jelenjenek meg. Sokkal inkább egy bonyolult, kiszámított akadálypályát alkotnak, kőkemény anyagból épített labirintust, ami nem engedi a térben mozgóknak az egyenes haladást. Az installáció hatása megdöbbentő a galéria viszonylag szűk terében, folyton megállásra, kanyarodásra kényszerít, felületük taszítóan semmilyen. Fogarasi egyszerre ábrázolja és dokumentálja a megidézett korszakot, bevonva és értékelésre késztetve a nézőt, ugyanakkor a térben személyesen is megélhetővé teszi a kor szűk levegőjét.
