Tizennégy alkotó tizennégyféle nyelven beszél a geometriáról ezen a tárlaton. Tizennégy éve alakult meg a Magyar Festők Társasága, alig 30 taggal. Azóta a létszámuk tízszeresére nőtt, közel 90 kiállítást rendeztek szerte az országban, katalógusokat publikálnak, életműveket dolgoznak fel, fiatalokat mutatnak be és díjakat adnak. Példátlan hatásfokkal dolgoznak, ha figyelembe vesszük, hogy a művészeti élet egyre határozottabban veszi át a médianyilvánosság szemléletét és módszereit; egy ilyen művésztársaságnak viszont éppen nem a szenzációk kellenek, hanem a folyamatos jelenlét.
Egyéni és csoportos tárlatokon tartják szem előtt a magyar festőket, érzékenyen reagálnak az aktuális művészeti kérdésekre. Az, hogy 2009-ben a geometrikus festészetet aktuálisnak tartják, nem a ma uralkodó figurativitás tagadása, hanem inkább finomítás, pontosítás: jelzés arról a tényről, hogy a legkülönfélébb festői életművekben ma is folyamatosan jelen van a geometrikus megközelítés. A tipográfiát is magas szinten művelő Szőnyei Györgynél, a textilművészet nagymestereként ismert Szilvitzky Margitnál, a '70-es évek autodidakta tehetségénél, Pándl Mihálynál - a mostani kiállítás egyben az ő emléke előtt tiszteleg - ott vonul az avantgárd hagyomány, ott érezhető Nádler és Bak Imre hatása, akik immár több nemzedéket indítottak a geometrikus festészet felé.
Ez a vonulat olyan sokoldalú, hogy itt a Vízivárosi Galériában is már a harmadik tárlatot tölti meg. A 2001-ben és 2005-ben bemutatott anyagokat most frissebbek is folytatják - az éppen most elhunyt Szíjjártó Árpádnak legutolsó művei kerültek a falra -, Paizs Péter szimbolikus térfelmérései vagy Szegedi Csaba szinte impresszionisztikus absztraktjai vagy Németh Melitta objektjei, amelyek előtér és háttér, szín és nem-szín viszonyát kutatják, újabb és újabb területekre vonják be a geometrikus festészetet. Az egész anyag nagyon élményszerű; finoman bevonja az elődöket, a klasszikus modern és a Bauhaus hagyományait, a neoavantgárdot, miközben mindvégig a jelenről beszél.
