A fény túlsó oldalán

Fotócsík spirálja tekeredik a képen, néhány kocka élesen látszik, a többit éppen csak sejteni lehet. Egy levél, a betűk bizonytalanul kacskaringóznak, néhány szó kiolvasható, de a szöveghez mégsem férünk hozzá, lehet, hogy valaha szerelmes levél volt, mint a mű címe állítja, vagy mégsem, az érzések már sohasem élednek újra, bezárta őket az olvashatatlan felület. És van itt néhány tétova mozdulat, talán angyalszárnyak, talán egy emberi kéz ujjai tapogatóznak a sötétben. A fotogram tiszta, egyértelmű műfaj: a fény elé helyezett tárgyakból csak a kontúrok maradnak meg, a felületek, formák, a többi eltűnik. Ami ott volt, az világos, ami körülvette, az sötét. Fordított kép a lét és a nemlét, a fontos és a mellékes, a tér és a teret elfoglaló testek viszonyáról.

Frankl Aliona szinte minden munkájában éppen ezt az inverz lényeget keresi. Amikor eltűnőben lévő kis boltokat, műhelyeket fotózott, a város utolsó paplankészítőjét és késélezőjét, amikor az átalakuló ipari negyedek haldoklását rögzítette, vagy a plázák által megfojtott utolsó boltokat, ugyanígy a valóság és az emlék határán mozgott, mint amikor fotogramokon Leonardo rajzát értelmezi át a tökéletes emberi figuráról. Itt a test köré rajzolt húrok legombolyodnak, mint a Párkák fonala, a tökéletességből kilép az alak, bemozdul és homályossá válik az éles kép. Már csak az emléke tökéletes, a test nem, lemond az isteni arányrendszerről. Az angyalszárnyak, a naplóbejegyzések, a vendégtárgyak mind csak emlékfoszlányok, egyedül a láthatatlan tudat tartja meg őket a létezésben.

A kiállítás hangsúlyos részét azonban nem az elején és a végén látható fotogramok adják. A lényeg középen van, abban a sorozatban, amelyen talált családi fotók negatívjai sorakoznak egymás mellett. A képekre emlékkönyv-versikéket firkált egy kéz, csikorgó közhelyeket pedáns rímekbe szedve, kislányok kapcsos, rózsaszín emlékkönyveiből kerültek ide ezek a szövegek, fekete filctollal. Alattuk apu, anyu, a babakocsi, a mosolygós gyerek, balatoni móló, kerti ebéd pillanatai. Minden negatívban, mintha az elmúlás, a "megragadhatatlan maradás" visszavonta volna a jelenetből az életet adó fényt és megfordította volna a viszonyokat. Éppen ettől a kiáramló fénytől lesz személyes az idegen kép és a giccses versike, annyira, hogy a látogató alig tud elmozdulni a képek elől. Mintha a saját emlékképeit látná a falakon, éppen azokat a fájdalmas hiányokat, amelyeket még maga sem mert belső képpé formálni. És tessék, most itt vannak.