Habán: hallottuk már valahol a nevet, de nem ugrik be, hol. Ámis: ez még ismerősebben cseng. A kis szemtanú: megvan! A nyomozó Harrison Ford, a főkötős, szekérrel járó anyuka, Kelly McGillis és egy gyilkosságot véletlenül végignéző kisfia története 1985-ből. Amikor a film láttán a fél világ rádöbbent Amerika 17. században ragadt, puritán vallási közösségeire: az ámisokra. Magyarul habánokra. A legendásan ügyes kézművesekre, akiknek ónmázas fajanszaiból nyílik kiállítás az Iparművészeti Múzeumban.
Lehetett a habán takács, posztós, kalapos, késes vagy fazekas, megrendelőjének egyetlen dologért biztosan nem kellett aggódnia. A minőségért. Ami a sokféle mestert és házuk népét évszázadok óta egy közösségben tartja, az a vallás. Ha a habánok eredetére vagyunk kíváncsiak, egészen a protestantizmus egyik ágáig, a Svájcban fejlődő újkeresztény csoportig, az anabaptistákig kell visszapörgetnünk az időt. Ez a csoport leginkább abban tért el a kereszténység többi irányzatától, hogy elutasította a csecsemőket terhelő eredendő bűn fogalmát. Éppen ezért szükségtelennek tartották az effajta bűnök alól feloldozó születéskori keresztelkedést. Elegendőnek gondolták a szertartást 12-13 éves korban megejteni. Másrészt az anabaptisták szentül hittek Jézus második eljövetelében, ezért lázasan följegyeztek minden, a környezetükben történt furcsaságot, sosem tudva, melyik jelenségben kell majd észrevenniük az égi jelt.
Egy tiroli kalaposmester, Jacob Hutter volt az, aki Morvaországban házközösségekbe szervezte ezeket az újkeresztényeket. Ettől fogva hutteritáknak, magyarul pedig a Haushaben (házközösség) kifejezés alapján habánoknak kezdték nevezni a kommuna szigorú szabályai szerint közösséget. Az önálló Erdély megszűnése után - a Habsburgok katolikus egyházának nyomására - kezdtek meggyengülni ezek a habán közösségek, és először kelet felé, Oroszországba, majd Amerikába vándoroltak.
Ahogy az amerikai Wittness (A kis szemtanú) című filmben láthattuk, az ottani közösség a mai napig a 17. század technikai színvonalán él: nem használnak elektromosságot, nem telefonálnak, autó helyett lovas szekérrel utaznak, a nők, a férfiak és a gyerekek mind puritán egyenruhában járnak. Közösségükben szigorú szabályok szerint történik a munka és a javak elosztása, közös kondérban rotyog az étel, saját iskolájukba járnak a gyerekek.
Hogy miért fontos ez nekünk Budapesten, 2007-ben? Mert az utóbbi időben egyre vakmerőbb projektekkel előrukkoló Iparművészeti Múzeum kitalálta: ezúttal a habán kézművesség nála meglévő és magán-gyűjteményekből kölcsönkapott remekeiből nyit kiállítást. A habánok 16. századtól készített fajanszai, kétszeri égetéssel készített ónmázas fehér edényei egyrészt kiváló minőségük, másrészt amiatt válhattak Európa-hírűvé, mert akkoriban a kontinensen egyedül ők ismerték e mázazási eljárás titkát.
Amikor rájöttek, milyen nagy becsben tartják portékáikat, a fazekasok rendszabályt bocsátottak ki, amelyben kinyilvánították: "népünknek fel kell hagyni a csontfehér, kék, és más drága, óntalpas cserép egyéni használatával, mert a fazekas jobban jár, ha ezeket készpénzért eladja. Népünk elégedjen meg a régi, használt, közönséges áruval."
Önmegtartóztatás-ból jeles, hát még minőség-ellenőrzésből: ma is tárnak fel olyan habán eredetű selejtgödröket a régészek, amelyekbe a fazekasmesterek a nem egész makulátlanra sikeredett munkadarabokat hajították.
Az Iparművészeti Múzeum őrzi a világ legnagyobb habán anyagát. Saját műtárgyait most tizenegy magángyűjtő kerámiáival egészítette ki a múzeum. Köztük egy 1649-ben készült fali víztartó medencével, több mint négyszáz éves, különleges formájú sótartóval, ritkaságnak számító sárga alapmázas és kettős falú korsókkal, fazekas céhtáblával, címeres tállal.
Utóbbi darab láttán két fontos dolgot is megtudhatunk a habán fazekas termékekről. Az egyik, hogy alig-alig díszítettek, hiszen a Haushabenek rendszabályai között fő helyen szerepelt a mindennemű cicomától való tartózkodás. Másrészt meg azt: ezeket a puritán edényeket csak a leggazdagabbak - Nádasdyak, Zrínyiek, Erdődyek, Bethlenek, Esterházyak, Rákócziak - tudták megfizetni. Ahogy ezt az 1662-es főúri tál mázra pingált címeréből és monogramjából kiolvashatjuk, többek között Szelepcsényi György érsek.
A titkos fajansz
A fehér ónmázas fajanszokat úgy készítették, hogy a cserépedény agyagtestét megszárították, alacsony hőfokon kiégették, azután ón- és ólom-oxid keverékébe mártották, majd a nyers mázon fémoxidokkal - antimon-sárgával, kobaltkékkel, mangánlilával, rézzölddel - díszítették, és magas hőfokon újra kiégették. Az égetés hozta elő a színeket. Ritkán az alapmázat is színezték.
