A Szépművészeti Múzeum egy különleges kabinetkiállítással köszönti a magyar művészettörténet ?avantgárd klasszikusát?, az idén hetvenöt éves, hosszú ideje Berlinben élő Lakner Lászlót: korai főművét, a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják (1960) című, évtizedekig lappangó, nemrég kalandos módon előkerült festményét mutatja be ? első alkalommal.
1960-ban nem lehetett egy ilyen alkotást Budapesten kiállítani. A holokauszt elhallgatott traumájával való szembenézés ugyanis nem történt meg a Kádár-korszak magyar társadalmában. A rendkívül fiatal művész dacolt a kollektív amnéziával, provokatív műve kellemetlen kérdések megfogalmazására, a múlttal való szembenézésre sarkallt, az egyén felelősségére kérdezett rá ? olyan problémákat érintett, melyeket kitöröltek a társadalmi nyilvánosság diszkurzív teréből. Lakner festménye nemcsak a holokauszt korát jeleníti meg, hanem a totalitárius társadalmakban élők létállapotát, a diktatúra hatásmechanizmusait is bemutatja: a propagandagépezet által manipulált, tettre kész tömeg pszichózisát, s e tudathasadásos szituáció fenyegető légkörét.
Lakner mindezt dokumentumként mutatja fel: szenvtelen, kérlelhetetlen festménye egyszerre volt festészeti és politikai állásfoglalás. Technikai újítás, amennyiben a fotóhasználat legkorábbi médiumtudatos, önreflexív ? a hiperrealizmus felé mutató, az irányzatot hosszú évekkel megelőző ? példájának tekinthető (egy német magazin 1937-es riportfotóját követi), ám radikális kérdésfelvetése, politikai telítettsége okán több is ennél.
A kiállításhoz kapcsolódó több mint százoldalas, kétnyelvű katalógus számos eddig kevéssé ismert korai Lakner-művel illusztrálva mutatja be a festmény fordulatos, sorsszerű történetét, művészettörténeti, ikonográfiai kontextusát, ?képi retorikáját?, illetve viszonyát a klasszikus művészethez.
Már a híres német esszéista, Manfred de la Motte is kifejtette: Lakner László nem csak az ?avantgárd klasszikusa?, hanem a ?klasszika avantgardistája? is: e korai festménye klasszikus rájátszásokkal, művészettörténeti idézetekkel telített, mely összefüggések a Szépművészeti Múzeum ?auratikus? tereiben még hangsúlyosabbá válnak. A holland csoportportrék fehér csipkegallérjai, Van Eyck bravúrosan megfestett domború tükre köszön vissza a festményen, ám a klasszikus festészet idilli szépsége, a (szomszédos kabinetben bemutatott) hagyományos varrólány-ábrázolások édeskés pátosza Lakner ?szürnaturalista? ecsetje nyomán lidércnyomássá válik.
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
