Határterületek között imbolyog az iparművészet Magyarországon. A design és az ipari formatervezés már egyértelműen kikerült a soraiból, de több olyan műfaj még kettős életet él, amelyik korábban a kézműves jellegű, inkább autonóm művészet ágához tartozott, ma azonban inkább az alkalmazhatóság keretei szabják meg, miből mit, hogyan és miért hoz létre. Helyzettől függ, hogy az ékszer- és divattervezés, a bútor, a textil, az üveg hová tartozik. Mindenesetre az állami finanszírozást képviselő NKA Iparművészeti Kollégiuma a döntéseiben idén is megmaradt a hagyományos műfajoknál, és bár a pályázat kiírásakor élő párbeszédre, kísérletezésre, előremutató ötletek kibontására bátorított, a pályázók ezt viszonylag ritkán vették szó szerint.
Vagy ha mégis, akkor a kísérletezés kicsiben folyt, és inkább folytatásnak volt mondható. Senki nem tett le igazán újat a közös asztalra, de a maga módján mindenki továbbvitte a kutatásait. A matériákkal, technológiákkal kísérletező művészek, mint Tímár Dorottya, aki porcelán berakású mintákkal díszítette a kifinomult vonalvezetésű, minimalista formálásuk ellenére is dekorációt hordozó fabútorokat, vagy a hidegüvegből domborműveket formáló Lukácsi László, akinek üvegtárgyai mintha valami rejtett belső fénytől izzanának, és a bőrt rézzel kombináló, kortárs art deco tárgyakat készítő Szalma Ágnes egy-egy anyag vagy kapcsolat megtapasztalásában módszeresen jártak el. Fontos az az út is, amelyen Bartha Ágnes az üvegplexi, Brinkus Katalin a textil és a ledvilágítás, Gerle Margit a papírral kombinált anyag lehetőségeiben mutat. De nehezen hozható össze Gink Judit költői munkájával, aki vasporral és talált tárggyal dolgoz ki egy témát, vagy Gyárfás Gábor "kőportréival", akik nem anyagot, nem is műfajt, hanem kifejező eszközt teremtenek, vagy mindet egyszerre. Nehezen összemérhető anyagkísérlet és műalkotás, különösen ott, ahol egy hagyományos műfaj támad fel új alakban - Kő Boldizsár gyerekjátéka modern mítoszokba kalauzol, de ugyanúgy egy kézműves nagyapa öröksége is lehetne, Lévai Nóra leheletnyi cérnaműve a csendélet festészeti műfaját a szétszálazott anyag érzékenységébe ágyazza.
A kiállított anyag sokkal többet mutat a múltból, mint a jövőből, ami nem baj, feltéve, hogy továbbra is járható vagy netán megújítható utakat térképez föl. De jó lenne végre kimondani, hogy vizuális kultúra ügyében nem túl jól állunk, felkészületlenek vagyunk a 21. század tárgy- és képkultúrájára. Az iparművészet klasszikus és újabb műfajaira komoly felelősség hárul, ami nem odázható tovább.
