Készen kapta Emma történetét Dávid Attila író-rendezőtől. Mitől volt izgalmas kihívás ez az egyszemélyes előadás?
Az első pillanattól. Attilával a streamelés időszakában találkoztam az Örkényben, filmrendezőként ő készítette előadásainkról a közvetítéseket. Rám esett a választása, amikor a színház felkérte egy rendezésre a stúdióban. A darabot ő írta, és a próbák során formálódott Varga Zsófia dramaturg, Iszlai József zeneszerző és Giliga Ilka látványtervező ötletei alapján. Nem voltam még ilyen koncentrált, sűrített helyzetben, és érdekelt, milyen, amikor a színpadon nem lehet osztozni a felelősségben. Ez egyfelől többletsúly, másfelől viszont plusz erő és bátorság. Nincs menekülőút, semmilyen kis eresztéken nem tud szétfolyni a figyelem. Bár ha belegondolok, minden szerepemnél hasonlóan élem meg az odafordulás mélységét.
Sohasem volt „megúszós” színész.
Nem, de az ember mindig keresi a megmérettetés könnyítésének lehetőségét. De – bármilyen sablonszöveg – minden feladat akkor kerül az utunkba, amikor készen állunk rá.
Miért találta meg jókor az Emma?
Biztos itt volt az ideje. Érdekelt ez a színpadi helyzet és ez a téma. Az a folyamat, amikor az áldozati játszma átfordul bántalmazóivá, és a szembenézés, belátás folytán hogyan születik meg az érettebb, felelősségteljesebb én-erő, a szabadulás egyetlen lehetősége. A minőségi továbblépéshez ez az út elengedhetetlen.
Korábbi interjújában azt mondta: gyakran ösztönösen cselekszik, és a tudatos mérlegelés később jön.
Bár most is ösztönösen cselekszem, utólag mindig tudatosítom magamban, hogy egy élethelyzet miért talált meg, és mit tanulhatok, hogyan fejlődhetek általa.
Az Emma miben vitte előbbre?
Az Emma a belső stabilitásomban erősített meg. Abban a bizonyosságban, hogy otthonosságunk elsősorban saját magunkban fellelhető, egy bizonyos mélységben feloldódik az elkülönültség illúziója, és azzal az élménnyel gazdagodtam, hogy ezt együtt megélve mindannyian ugyanabban az esendőségben osztozunk.
Ennek érdekes eszköze, hogy szemkontaktust teremt a közönséggel.
A közös légtér nem engedi, hogy ne hol tükörként, hol partnerként nézzek a tekintetekbe. Ha nem néznék az emberek szemébe, a saját képzeletemben maradnék egy önhipnózisban, aminek semmi köze a valósághoz. Ez nem az a téma, ahol el lehet bújni a homályban. Persze érzékeny ez a kapcsolódás, csak ott kopogtatok, ahol érzem, hogy várnak és beengednek. Ez a kölcsönösség az előadás alapélménye.
Miközben egy helyenként fojtogatóan tragikus történetről van szó, számos humoros epizódja van.
A történet úgy épült fel, hogy ahogyan haladunk előre, egyre több dolog derül ki Emmáról, és végül – az újabb és újabb mozaikkockákból – összeáll a kép. A humor, ami nem öncélú viccelődés, megszellőzteti a fájdalmas rétegeket, és mindig emel és old. Olyannyira szükségszerű a jelenléte, mint a földön a szárazföldek mellett a tengereké és az óceánoké. Akkor érzem a legtelítettebbnek az ottlétet, ha minél bátrabban merek megmártózni az alkalmi helyzetekben. Ha nincs benne akaratlagosság.
Azt mondja, a szembenézés foglalkoztatta. Saját magát is rendre szembesíti azzal, hol tart?
Ez olyan, mint a levegő. Csak sodródva, tudattalanul lehet úszkálni egy ideig, de egyszer csak jön az ébresztő, és a menekülés, a megkerülés már nem ad táplálékot, elveszi az éltető önerőt. Meghaladni csak a tudatosság, a saját magam megismerése által tudok. Vannak árnyékos, töredezett, eltagadott részeim, de odafordulok, és keresem velük a találkozást, engem ez táplál, szabadít fel. Hegymenet.
Miből merít erőt?
Hogy nem mondok le magamról. A közösségi lét is átminősül, nem tudnak már működni a függőségi viszonyok semmilyen szinten. Ennek az átrendeződése zajlik, egyelőre egyéni szinten, és tevődik át a közösségekre is. Ehhez is tudatosság szükséges, hogy lássuk, mi zajlik kívül és belül. Ez már nem döntés kérdése, hanem létkérdés, hogy véleményt nyilvánítunk-e olyan kérdésekben, amikor sérülhetnek az érdekeink, vagy hátrányunk származhat belőle. Merünk-e komoly veszteséget vállalni a szabadságunk érdekében.
Van önben valami derű és lazaság.
Szeretek élni levegősen, érezve, hogy haladok. A legjobb, ha örömet okozok, azzal, hogy vagyok – magamnak is.
Több mint húsz éve tagja az Örkény Színháznak. Mi változott ez idő alatt?
Valójában minden. Dermesztő lenne, ha minden az eredeti formációban cövekelne, megkövesedve húsz éve. Formálisan egy „családi vállalkozásból” nőtte ki magát egy többdimenziós térré, ennek minden árnyalatával és hozadékával. Képletesen új bolygók tűntek fel a horizonton, új bolygóállások, odafordulások, kerülgetések, találkozások. Egy ideig valódi, termékeny teremtés, aztán az én képletemre lefordítva: jelzett a rendszerem, hogy nem feltétlenül van rám szükség. Ez a kódolás egyértelműsítette számomra, hogy új verzió lép életbe. Egy elszakadást kezdeményeztem pár éve, amikor új darabot nem próbáltam, és ez a folyamat kinyitotta azt a zárat, ami olyan helyzeteket teremtett, amelyek már az én egyéni választásaim. A felelősség az én kezembe került. Ez az irány szabja meg a jelen döntéseimet, választásaimat. Minden vállalásom egyenrangú elköteleződés, kapcsolódás a kibontakozó lehetőségekhez. Ebben a jelen-létben tudok a leginkább aktívan önmagam lenni. Követem, amit érzek, és figyelem a jeleket. Bizonyos, hogy egy tenyérben utazunk.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
