Pénteki kultúrrandi Giliga Ilka díszlet- és jelmeztervezővel

A Katona József Színházban ülünk. Gondolom, hetek óta szinte el sem hagytad az épületet, hiszen pár nap múlva bemutatjátok a Magányos emberek című előadást a Kamrában, Tarnóczi Jakab rendezésében. Stresszes a főpróbahét?

Most már éppen túl
vagyunk a véghajrán. Ritkán fordul elő hasonló helyzet, hogy két-három nappal a
premier előtt már hátradőlhetek.

Mitől függ, hogy
díszlet- vagy jelmeztervezőként dolgozol egy produkcióban?

A színházi rendszerben ez a két munkakör általában különválik. Legtöbbször díszlet- és jelmeztervezőként dolgozom, a felkérésektől függően. Néha egy-egy rendező azzal keres meg, hogy válasszak: a díszlet vagy a jelmez foglalkoztatna inkább egy adott anyag kapcsán. A filmben más ennek a hierarchiája: ott a látványtervező felel a vizuális egységért, és azon belül van jelmez- és díszletrészleg.

Ez a három feladatkör
nem igényel más- és másfajta tudást?

Természetesen más technikai ismereteket igényelnek. De ami a kreatív gondolkodást, az alkotást jelenti, abban mégis hasonlók, hogy hosszú hónapokon át együtt tervezünk, ötletelünk egy alkotóközösségben. A jelmez- és díszlettervezők alkotófolyamatának nagy százaléka az előkészítés, a közös univerzumépítés, hónapokkal megelőzve a tervelfogadást, az olvasópróbát. Majd ismertetjük a terveinket, a felépítendő világot a színház vezetőségével és a társulattal. Ez a következő állomás, utána kezdődhet az újabb lélegzetvétel a megvalósításhoz, a műhelymunkához. Ez a két fázis békésen el tud válni, aztán a munkafolyamat végén újra találkoznak. Az a leghálásabb, ha az első időszakban még nem is gondolkodunk azon, hogy az adott színpadnak mik a pontos paraméterei vagy milyen lesz az előadás költségvetése, hanem meg tudjuk adni magunknak a technikai keretek nélküli, szabad alkotási időszakot.

Hogyan alakult ki
benned, hogy ezt a pályát válaszd? Már gyerekkorodban is szeretted a színházat?

Ez az ötlet nagyon későn érkezett, és inkább reveláció volt. Biológia–kémia szakos gimnáziumi osztályba jártam, de egyszer csak elkezdtem rajzolni, és a szüleim úgy gondolták, hogy a rajzaimat érdemes megmutatni egy szakértő szemnek. Annyira biztató visszajelzéseket kaptam, hogy a gimnázium utolsó évében már átiratkoztam művészeti iskolába. Ekkor még inkább a divattervezésen gondolkodtam, és már készültem a felvételire, amikor az egyik óránkon megjelent Bartha József képzőművész-díszlettervező, és a Marosvásárhelyi Egyetemet népszerűsítette. Akkortól evidens volt, hogy ezt szeretném csinálni. Visszapörgettem magamban a sok-sok évnyi színházi élményeimet, és rájöttem: mindig is ott volt bennem, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Bartha József lett az első nagy mesterem. Ő volt az, aki a nagyon edzetlen, kíváncsi agyamat és gondolkodásomat szép lassan érzékeny, kritikai szemléletű mederbe terelgette. Máig követi a munkáimat, én pedig igyekszem megosztani vele, hogy éppen mivel foglalkozom.

Ehhez a munkához sokrétű
tudás szükséges: ismerni kell az irodalmat, a történelmet, a képzőművészetet,
és a kreativitás is elengedhetetlen hozzá. Hol tanultad meg mindezt?

Sepsiszentgyörgyön születtem, és a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem látványtervező szakán kezdtem el a tanulmányaimat. De nem ott fejeztem be a képzést, mert két év után jelentkeztem a budapesti Képzőművészeti Egyetemre, ahová elsőre felvettek. Ott elölről kezdtem az egészet. Amikor az alapképzésen végeztem, kihagytam egy évet, majd a filmes látványtervező mesterképzést végeztem el a Színművészeti Egyetemen. Közben – ami rendkívül szerencsés és hasznos volt – a Képző második évétől a kortársaimmal, a színművészetis rendezőhallgatókkal már folyamatosan voltak munkáim. Egy fél éven át Norvégiában, az oslói művészeti akadémián divat- és jelmeztervezés szakon is tanultam. Most is ez a fókusz, ekörül keresgélek, és folyamatosan tanulok.

Amikor egy előadás
szövegkönyvét elolvasod, gondolom, rögtön kialakul benned egy kép arról, hogy
mit szeretnél majd a színpadon látni. Mindig sikerül a víziódat szabadon
érvényesítened? Vagy a végső látványterv a rendezővel, a stábbal együttműködve
jön létre?

Ez jó esetben együttműködés. Nem tudok érzelemmentesen beszélni róla, mert most olyan inspiráló alkotócsapattal dolgozhatom újra együtt, amelyben újra megélhetem, hogy nincs egy létező anyag, mint például a szövegkönyv. Ilyen értelemben nem mindig konvencionális a munkám. Nem egyszerűen csak lefordítunk egy szöveget vagy egy drámát, cselekményt, nem ahhoz alkotunk egy világot, hanem beszélgetünk a témáról. Tarnóczi Jakabbal ez már a sokadik közös munkánk, és azt kíséreljük meg, hogy mindent együtt dolgozunk ki. Ez a szó legjobb értelmében komfortzónán kívüli alkotói attitűdöt igényel. De konvencionális esetben általában már a munka kezdetén határozott vízióval szoktak jönni a rendezők, és a folyamatos kommunikáció és egyeztetés indítja el a gondolkodást.

Tehát ugyanúgy végigéled
a próbafolyamatot, mint a rendező és a színészek?

Abszolút. Van ennek egy pragmatikusabb rendszere, ami a tervezői oldalt érinti, mert amellett, hogy a rendezővel folyamatosan egyeztetek, már a színház műszaki egységével és vezetőivel is el kell kezdeni konzultálni, terveket gyártani. Egy-egy díszletterv elkészítése során jelzésekkel modellezzük le az elképzelést, arányokat mérünk fel. És mire eljutunk az olvasópróbához, már sokszor gyártási fázisban van az egész konstrukció, akár a jelmezek is.

Olyan tervező vagyok, aki nagyobb kaput vagy egységet szeret nyitva hagyni arra, hogy hogyan alakul a folyamat. Módosíthat az eredeti elképzeléseimen a színész alkata vagy az is, hová formálja a karaktert. A ruhapróbákon szeretek a színészekkel beszélgetni. Nálam nincs olyan, hogy legyártunk egy ruhát, és mindenképpen abban kell lenniük. Az is csodálatos, hogy ha egy előadás kapcsán felmerül egy helyszín, például kórház, amiről mit sem tudok, az számomra nem korlátokat jelent, hanem inkább segít az élet, a környezetünk különböző szeleteit megismerni. Az adatgyűjtés az egyik legjobb része a munkámnak.

Melyek számodra a
legnagyobb kihívások, nehézségek? Nagyon izgulsz, amikor a színészek először
bújnak az általad tervezett jelmezbe? Egy jó jelmez rengeteget segíthet nekik a
karakter megformálásában.

Igen, én hiszek ebben.
Az a legnagyobb igényem, hogy folyamatosan impulzusokat kapjak arról, hogyan
alakul a próbafolyamat. Az okoz néha nehézséget, hogy akkor is meg tudjam
engedni magamnak, hogy beülök a próbákra, amikor már gyártunk. Fontos, hogy folyamatosan
kapcsolatban legyek az „élő szövettel”, miközben a háttérben már kiviteleznünk
és haladnunk kell.

Szereted azt a
közmondást, hogy „nem a ruha teszi az embert”?

Nem használom. (Nevet.) Nem, nem a ruha teszi az embert, de sokat árul el rólunk: nagyon fontos platform, tükör. Az öltözetünk is állítás. Minden ruhadarab, szett mögött döntés áll. Az öltözékünk is a természetes részünk, még ha nem is tudatosan állítunk össze minden reggel egy-egy szettet.

Mi a jelmeztervező legfontosabb
erénye?

Számomra fontos a hétköznapi emberekre, a világra való rálátás, figyelem, nyitottság, a folyamatosan dokumentáló szemek. Például ahogy alakokat rögzítek a metrón. Mindig izgatott leszek, amikor bekapcsol ez az érzékelőm, és elkezdem a lehető legunalmasabb figurákat is a lehető legérzékenyebben „letapogatni”. Nem mindig nagy kompozíciókat kell felrakni a színpadra: sokszor a látszólag leghétköznapibb karaktereket kell megjelenítenünk. De legalább ugyanilyen fontosnak tartom az alkotó- és kivitelező stábbal való kommunikációt.

Mi volt az első munkád?
Hogy emlékszel vissza rá, és mekkora utat jártál be azóta?

Az első előadást, amiben
dolgoztam, a mára már sztárrendezőnek számító, román Radu Afrim rendezte. 18
éves voltam akkor. Zseniális figura, az akkori osztályfőnököm ajánlott be
hozzá. Azt mondta, ha ezt túlélem, akkor lehet, hogy van létjogosultságom ezen
a pályán. Radu elképesztően vizuális alkat, nagyon pontos víziói vannak, de
kultúrtörténeti referenciák terén is különösen magabiztosan gondolkodó rendező.
Jelmeztervezőként dolgoztam mellette Kárpáti Péter darabjában, az Akárkiben.
Visszatekintve csak arra emlékszem, hogy nagyon bizonytalan voltam, ezért
inkább rábíztam magam az ő elképzeléseire. Számomra akkor még felüdülést
jelentett, hogy neki mindenről pontos víziója van, ezért nem volt akkora tétje,
hogy mit teszek le az asztalra. Radu teljes mértékben partnerként kezelt, csak
akkor még teljesen máshová minősítettem magam, inkább kiszolgálni akartam a
produkciót.

Hogyan érzed magad
Budapesten?

Nagyon vágytam ebbe a városba, korán magaménak tudtam érezni, és egész könnyen tájékozódtam a kulturális szférában is. A Képzőművészeti Egyetem volt a mikrovalóságom, nagyszerű inkubátor nagyszerű emberekkel. Kicsit elefántcsonttorony-szerű, de nagyon inspiráló közeg. Azóta már az otthonomnak tekintem Budapestet. Éppen a múlt héten költöztünk saját lakásba, úgyhogy most reggelente, próbakezdés előtt egy kicsit mindig glettelek otthon. Annyira sűrű ez az időszak, hogy még nem is tudtam felfogni, hogy új otthonom van.

Idén a sepsiszentgyörgyi
Tamási Áron Színház Jógyerekek képeskönyve című előadásának
jelmezterveiért te lettél az év jelmeztervezője a Látványtér 2022-n.

Ez a díj azért fontos, mert szakmai szövetség ítélte oda. Ráadásul szülővárosomban, a sepsiszentgyörgyi színházban mutattuk be az előadást, ahol Hegymegi Máté rendezővel dolgozhattam együtt. Ezek miatt ez nagyon személyes élmény volt, és nagyon örültem a díjnak. Fontosnak tartom, hogy ebbe a platformba vidéki és határon túli színházak programja, alkotásai is bekerülhetnek.

Az Örkényben, a Radnótiban, a Katonában, Budapest vezető színházaiban dolgozol. Hová tovább? Milyen vágyaid, céljaid vannak?

Újabb és újabb munkák új és régi-új alkotócsapatokkal. Illetve szívesen dolgoznék filmben is. Egyelőre általában csak a nyaraimat töltöm filmes produkciók jelmezrészlegén tervezőként, tervezőasszisztensként. Sok szakmai tudást át tudok emelni onnan a színházba, és fordítva. De szívesen kipróbálnám magam külföldön is. Mivel ez a szakma szabadúszóvá lett, mi a rendezőkhöz vagyunk becsatolva, jelenleg akkor mehetek külföldre, ha a rendező, akivel dolgozom, magával visz, amikor hívják. Most az egyik legnaivabb álmom az, hogy fél éven át csak rajzolással vagy illusztrálással tölthessem az időmet valahol. Nem tudom, hogy ez belefér-e, mekkora kiesést jelentene a körforgásból.

Folyamatosan nagyszerűbbnél nagyszerűbb próbafolyamatokban dolgozom, és közben igyekszem nem engedni, hogy elhúzzon mellettem az élet. Nagyon várom már, hogy miután lemegy a bemutató, egy kicsit vissza tudjak tekinteni erre az évre, annyira sok minden történt. Nemrég volt a születésnapom, és amikor az ismerőseim felhívtak, mindenkinek arról beszéltem, hogy ez volt életem egyik legjobb éve. Szakmailag és az életem összes területén iszonyatosan virágzó év volt; annak ellenére, hogy nehéz attól eltekinteni, mi a világ állása a globális vagy az eggyel szűkebb környezetünkben. Folyamatos szorongást okoz, hogy mennyire lehet könnyelműen vagy önzőn eltekinteni attól, ami a világban történik, reagálni rá, rezonálni ezekkel a szörnyűségekkel, és közben nem hagyni, hogy felemésszen, amiért úgy alakult az életem, hogy épp most történnek velem ennyire nagyszerű dolgok.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi