Párhuzamos valóságok – Tarnóczi Jakab a művészet kontrollált meneküléséről

Sokat használod a technika vívmányait.

Egyre többet! Ez bőven okoz is nehézséget. Az olyan előadásaim, mint az Isten, haza, család, a Melancholy rooms vagy a Winterreise nagy figyelmet kívánnak a hangosítóktól és a világosítóktól. Az élő vagy bejátszott zene, a világítási jelek és a ritmusuk kulcsfontosságúak ahhoz, hogy a teljes kép összeálljon. A prózai színházakban jórészt ahhoz szoktak, hogy két jelenet között csinálni kell egy fényváltást meg bejátszani egy zenét. Az alkotócsapatom és én ennél összetettebb technikai helyzeteket kreálunk, ami olykor kihívást jelenthet a világosító és hangosító kollégáknak. Az utóbbi időben azzal kísérletezünk, hogy olyan elemi erőkkel, mint a vizualitás és a hang, hogyan lehet hatni. Ezért jó esetben nem a próbafolyamat végén kapcsolódnak be a hangosítók és a világosítók: ha minden ideális, akkor ők is alkotótársak.

Kiborulsz, ha hiba csúszik az előadásba?

Igyekszem higgadt maradni. Alapvetően lobbanékony, szenvedélyes vagyok. Aki nem ismer, gyakran félreérti, amikor valamiről nagy lendülettel vagy hevesen beszélek. Ha lelkes vagyok, mondom a magamét, és hevesen gesztikulálok. Észrevettem, hogy gyorsan pörög az agyam, gyorsan beszélek, és emiatt olykor nem mondok el mindent elég érthetően. Éppen attól lettem higgadtabb, hogy színházzal kezdtem foglalkozni, mert rájöttem, hogy ha csak artikulálatlanul kijön belőlem egy érzés, akkor nem ér célt. Egy működőképes rendező számára fontos, hogy a gondolatot, ami a fejében van, minél pontosabban tudja átadni a munkatársainak. Minden közös munkának a kulcsa a megfelelő kommunikáció.

Nagy érdeklődés övezi az előadásaidat. Azt mondják, ha
Tarnóczi-rendezés lesz, akkor biztosan nem fognak unatkozni a nézők.

Mindig igyekszem magamnak és az alkotócsapatomnak nagyon világosan megfogalmazni, hogy mivel fogunk kísérletezni, mi lesz a figyelem középpontjában, és azt, hogy az előző munkákhoz képest mit kell megugranunk. Három évvel ezelőtt, amikor a Bánk bánt próbáltuk a Kamrában, már az elején tisztáztuk, hogy az eredeti Katona-szöveget használjuk, ezért a próbafolyamat során fel sem merült, hogy ezt vagy azt a részt írjuk át érthetőbbre, hiszen mindenki tudta, hogy éppen ezzel kell megküzdeni. Nem baj, ha van olyan szó vagy mondatrész, amelyet a néző nem ért pontosan, csak legyünk következetesek. Aztán ez vagy tetszik a nézőknek, vagy nem, de mi tartjuk magunkat a szabályainkhoz, a kísérletünkhöz.

Most újra a Kamrában próbálok, a Bánk bán szövegkísérletnek éppen az ellentétjét. A Magányos emberek próbái során az a kihívásunk, hogy minél élőbb szöveget használjunk. Improvizációs időszakkal kezdtük a munkát, majd Varga Zsófi dramaturggal és valamelyest a színészekkel ebből írtuk meg a szövegkönyvet. Mind a játékmód, mind a szöveg ügyében kifejezetten az a törekvésünk, hogy a hétköznapi, életszerű beszédmódhoz és létezéshez a lehető legközelebb legyünk. Minden készülő előadás esetében szeretem minél előbb megfogalmazni, hogy milyen hatást szeretnénk elérni.

A Magányos emberek milyen hatásra törekszik?

Ez megint olyan előadás, amilyet még soha nem csináltam. Az egyetemen mindig az volt az első, ha jelenetet kellett csinálni, hogy véletlenül se legyen olyan asztal vagy szék a színpadon, amelyen a színész kényelmesen ücsöröghet, lötyöghet. Emiatt aztán az első külsős munkáimban is lejtős díszletekbe, szűk terekbe, de mindenképpen kényelmetlen fizikális vagy éppen nyelvi helyzetekbe kényszerítettem a színészeket. Arra törekedtem, hogy rendkívül kiélezett, expresszív helyzeteket teremtsünk. A kezdeti időszakban a költői vagy nehezebben mondható és értelmezhető drámai szövegek érdekeltek. Ez mára változott. Most éppen az életszerűség izgat.

A Magányos emberek kedvéért a Kamrában komplett életteret rendezünk be a mosógéptől a zuhanyzóig. Az előadásban minden helyiségről pontosan tudjuk, hol van, akkor is, ha éppen nem látjuk. Még azt is tudjuk, ha valamelyik szereplő vécére megy. Nincs olyan, hogy a színész kimegy az ajtón, és amíg a nézővel azt érezteti, hogy a dolgát végzi, valójában az öltözőben nyomkodja a mobilját. Gyakorlatilag beköltözünk a Kamrába. A történet szerint ebben a térben egy család és pár barát néhány hétig összezártan él, a színészek ezért az előadás során szinte végig együtt léteznek ebben a díszletben, párhuzamosan láthatjuk a létezésüket.

Hol helyezed el a nézőket?

A terveink szerint sajátos helyzetbe hozzuk őket. Az előadásra kizárólag a díszleten keresztül juthatnak be, ha kedvük tartja, ki is mehetnek. Nem lesz szünet, de lesz három olyan időegység, amikor eldönthetik, mit csinálnak: nézik tovább, ami a díszletben történik, esetleg bemennek a díszletbe vagy valóban kimennek szünetre. Szeretném megbontani a korlátokat: azzal kísérletezni, hogy ne szent színházi előadást hozzunk létre, ahol lemegy a fény a nézőtéren, aztán csendben, megmerevedve kell figyelni. Onnantól kezdve, hogy a néző beteszi a lábát, valós történetet él végig.

A lakást részletes igényességgel rendeztük be, hogy a színészek főzni, zuhanyozni tudjanak, és mindenkinek legyen alvóhelye. A Magányos emberek arról szól, hogyan élnek ezek az emberek pár héten át összekényszerítve. Mind a szövegben, mind a játékmódban a kézzelfoghatóságot keressük. Mindenféle színpadi túlzást próbálunk leszedni, és jelen idejű, akkor és ott megszülető pillanatokat létrehozni. A szöveg nincs mindenhol fixálva, adott helyeken improvizációra épül. Ez a közelség, valóságosság és részletgazdagság nagy kihívás.

Honnan ered az állandó útkeresésed?

Gyakran érzem azt, hogy túlságosan a magunk örömére dolgozunk, valamiféle egoizmus vagy alkotói nárcizmus hajtja a munkánkat, és mindennek csak azért is ellene megyünk, hogy az kihívás legyen színésznek, nézőnek egyaránt. Ez egy idő után elfárad. Önmagában nem elég, ha csak állandóan azt akarjuk mutogatni, hogy mennyire kísérletezőek vagyunk, és mi senkire nem hasonlítunk. Egy ideje nem másokhoz mérem, amit létrehozunk, hanem magunkhoz. Mi az, amit megugrottunk vagy ami nem sikerült, de volt rá vágyunk, és amihez képest a következő lépést keressük. Soha nem vagyok elégedett igazán, mert még nem jöttem rá, milyen a jó színház. Ezt keresem, de a fogalom maga rettenetesen gyorsan változik.

A járvány, a háború és a teljesen nyilvánvaló nyomottság, amelyek miatt nehéz élni és megélni, beleivódtak az ember sejtjeibe, mindennapjaiba. Így manapság egy rendezőnek sokkal nagyobb a felelőssége annak ügyében, hogy mit csinál, hiszen nagy kérdés, hogy azt a kevés pénzt, ami az emberek zsebében marad, milyenfajta színházra költik el. Miért érdemes beülni most egy nézőtérre? Azért kísérletezem újra és újra, mert keresem a nézővel a kapcsolódást, és azon töröm a fejem, hogy a meglátásaim, a vízióim, az út, amerre és akikkel menni szeretnék, hogyan tudnak összetalálkozni az ő igényeikkel. Szeretem figyelni, hogy mi az, ami működik a nézők számára és mi az, ami nem. Az Isten, haza, családra például alig lehet bejutni, mert mindig rögtön elkapkodják a jegyeket.

Szerinted miért?

Azért, ami a tézisünk volt: hogy hosszú előadás ugyan, de mindhárom felvonás nagyon különböző. Mint egy minisorozatban, országokat és éveket ugrunk a felvonások során, és a hangsúly a történet alakulásán van. Görög drámák alapján teljesen új sztorit hoztunk létre, és nem lehet előre tudni, mi lesz a vége vagy hogy mi történik a következő pillanatban. Jó esetben a szünetekben alig várom nézőként, hogy jöjjön a következő rész, mert érdekel, hogy mi lesz a szereplőkkel, akikhez elkezdtem kapcsolódni.

Az első két felvonás során valakiket megismerek, és megnézem őket 15 évvel később is a harmadik felvonásban. Nemcsak egy szeletére látok rá a családi történetnek, hanem egészen nagy panorámát kapok. Nézőként olyan összefüggéseket is átlátok, amiket bizonyos szereplők egyáltalán nem, így adott esetben többet tudok róluk, mint ők egymásról. Élvezetes a sztorit követni, lehet a szereplőkért izgulni. Az emberek vágynak arra, hogy jó történeteket nézzenek. Ezért is kezdtem megunni az agyonjátszott klasszikusokat. Imádok moziba járni, de nem nézem meg az ajánlókat, mert utálom előre tudni, hogy mit fogok látni. Mostanában ezt a feszültséget, az új történet megismerését várom a színháztól is.

Sok jó rendező van, mégis te kaptál szerződést a
Katonában.

Azt hiszem, elsősorban azért, mert szerettek velem dolgozni a színészek. A Schroffenstein család című egyetemi vizsga-előadásomat sokan megnézték annak idején, a szakma is kedvelte, és a jó híremet vitte. Jó csillagzat alatt született, de annak is az volt az erőssége, hogy a sokfelől érkezett színészekkel, akik benne voltak, jól dolgoztunk együtt. Máté Gábor már az egyetem idején hívott, hogy rendezzek valamit a Sufniban, majd a Kamrában, végül pedig szerződést ajánlott. Rövid idő alatt sok színésszel dolgoztam a Katonában, és bíztak bennem, ami igazgatói szemmel hívogatóbb tulajdonság egy rendezőre vonatkozóan, mint ha mindig nagy durranás az előadás, amit készít.

Salgótarjánban születtél, ott voltál a helyi Zenthe Ferenc Színház megalakulásánál, és Ascher Tamás osztályában végeztél. Sokakkal sokfelé dolgoztál határon innen és túl. Nem zavar, hogy most mindennap ugyanaz a közeg vesz körül?

A pályám kezdetén kifejezetten vágytam arra, hogy minél nehezebb helyzeteket, embereket kelljen kezelnem. Jelenleg az inspirál, ha azokkal a színészekkel alkothatok, akikkel baráti a viszonyom, és értjük egymást. Ilyen szempontból is a helyemen vagyok. A gimnáziumi éveim idején utáltam az iskolámat, a szülővárosomat, lógtam, Budapestre szökdöstem. Ingyen statisztáltam az Alföldi által rendezett Szent Johannában, ezért az óráim után busszal siettem fel a Nemzetibe.

Menekülésből jött a színház. Salgótarján különleges város, de tizenévesként nem egy hívogató hely. Egyre több barátom lett Budapesten, minden izgalmasabb volt itt, és ezzel párhuzamosan egyre inkább beszippantott a színház. Egészen kisgyerekként is volt egy saját, komplex fantáziavilágom, párhuzamos univerzumom, szóval valami menekülési vágy mindig is lehetett bennem. A megpróbáltatásokon és a folytonos szorongásomon az alkotás mindig segített. De azért a terapeuta sem ártott. A Magányos emberekben az improvizációk során minden színésszel egy-egy párhuzamos életet építettünk fel. Önmagukból dolgoztak, de kreált helyzetben, amit a nézők valóságnak fogadnak el. Színházra, filmre, kiállításra és technopartira is igaz, hogy mások által létrehozott valóságokba lépünk be általuk. Ezek mind olyan kontrollált tudatmódosítók, amelyek nem károsak az egészségre.

Manapság mi foglalkoztat leginkább a rendezésen kívül?

Nyomaszt, ahogyan a szakmán belül marjuk egymást, miközben egyre kevesebben járnak színházba. Vágyom arra, hogy ez az egyébként is kicsi magyar szakma ne töredezzen szét mindenféle alapon. Személyes előfeltevések, tévhitek osztanak meg minket. Kommunikációra vágyom. Sok az elhatárolódás, amit nem lehet a végtelenségig csinálni. Idegesít, hogy az elmúlt években az emberek egyre intenzívebben az online térben élik az életüket. Bárki bármit írhat, ítélkezhet. Számos csapás és nehézség éri a színházi életet, és tartok attól, hogy kívülről egy laikus számára ebben az online térben az látszik, hogy a színházi emberek szétszedik egymást, folyton nyílt leveleket küldözgetnek, aláírásgyűjtéseket szerveznek. Mindez kezd elfáradni, komoly párbeszédre lenne szükség a problémákról és azok lehetséges megoldásáról.

Ne gondolják rólunk azt, hogy a színház viperafészek, amelyben őrült művészek ölik egymást. Személyesen alig történik akár szóváltás, akár konfliktus, helyettük üzengetések, e-mailek, feltételezések, támadó interjúk a jellemzők. Folyamatosan a bőrünkön érezzük az színházi emberek és a színházak között régre visszanyúló konfliktusok eredményét, amelyek durván meghatározók. Engem és a generációm nagy részét már nagyon untatja, hogy ki milyen sértődést hordoz a régmúltból. Nincs hozzá közünk. Kezdenénk a pályát, de közben nagyapák háborúi és óvodás szintű sértődései gátolnak benne. Ez napi szinten, pici dolgokban is érezhető, és nem tudom, elmúlik-e majd bármitől. Mi is belesimulunk a rendszerbe vagy lépésről lépésre esetleg azért tudunk majd változtatni.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu