Még csak nem is a bibliai Paradicsom az egyetlen, ahova ez a szemlélet visszavezethető. A száraz és forró területeken virágzott civilizációk esetében – mint az egyiptomi vagy a perzsa például – fallal körülvett, életet adó oázisként tisztelték, ennek megfelelően szakrális jelentéseket társítottak a kertekhez, míg Indiában és a Távol-Keleten a testi-lelki felüdülés helyszínei voltak, a természettel való kapcsolatot jelképezték. A görögök szent ligetként tisztelték a kertjeiket, a termékenységet értékelték bennük valóságosan és szellemi értelemben is. Az antikvitás szerelmi költészetében azonban már egyértelműen erotikus szimbólumnak számítottak e ligetek. Hogy mennyire fennmaradt ez az értelmezés, s mit jelképez a kertkapun való belépés, ahhoz elég csak a „Bújj, bújj, zöld ág” kezdetű népdalra gondolnunk. Szintén az antikvitásból eredeztethető, hogy az eszményi aranykort is kert formájában képzeljük magunk elé.
Az ember, ártatlanságban vagy bűnben, a Paradicsomban vagy abból kizárva, de mindenképp a természet formálására született a Biblia szerint. Ha bűnbe is esett, törekedhet a létezés teljességére, élvezheti munkája gyümölcsét, saját teremtett, harmonikus világát, s ennek jelképes és egyben valóságos formája is a kertművelés. A kereszténység ebben az értelemben a földművelők vallása, a kert szimbolikája pedig kellően gazdag ahhoz, hogy a művészi ábrázolás korokon átívelő, állandó témája legyen. A tökéletes boldogság és az ártatlanság, Szűz Mária tisztaságának szimbóluma, míg a „gyönyörök kertjeként” a testi örömök megízlelésének, a földi szerelemnek, a bűnbeesésnek a jelképe egyszerre. A világtól való elvonulás, a megtérés helye lehet, mint Szent Ágostonnál, művelése az egyéni lét kiteljesítéséhez vezethet, mint Voltaire-nél, de a megszelídített és művelés alatt álló lélek jelképe is egyben. „Te vagy a kert és a kertész egyszerre” – foglalja össze találóan Ég és Föld című kötetében Márai.
Ezt az átmenetiséget, ég és föld közötti állapotokat jelképezik a kerti jelenetek, az iparművészeti tárgyak díszítőelemei is. Leggyakrabban a bűnbeesésre utalnak, mint az Iparrajziskola egykori tanára, Müller (Molnár) Pál fentebb látható, keleties kerettel díszített, barokkos kerámiaképén, de a mitikus világképek leggyakoribb motívuma, az életfa is tulajdonképpen ilyen köztes állapotot idéző, kerti kép.
Zsánerjelenetek idilli helyszíneként is ismert a kert, rokokó legyezőkön, biedermeier üdvözlőlapokon, romantikus ábrázolásokon vagy historizmus kori díszkerámiákon láthatunk hasonlókat. A kerti környezet egyszerre közvetíti a lovagi szerelemeszményt, a beteljesületlen vágyakozást, ahol virágok mesélnek csak az érzelmekről, illetve a hódolás helyébe lépő udvarlás gesztusát. Sőt erotikus utalás is lehet egyben.
Nem véletlen, hogy az átmenetiség helyszíneként a szimbolizmus és szecesszió korának is kedvelt témája a kert: a titokzatos sziget, amely az elveszett édenre, a szépségre, az élet körforgására és az elmúlásra is utal. Bensőséges érzelmek és buja erotika háttere egyaránt lehet e korban a kert, ugyanúgy megjelenhet például a „szex libris” ábrázolásokon, vagyis a pikáns témájú könyvjegyeken, ahogy áttételesen például Rippl-Rónai Józsefnek a gróf Andrássy Tivadar terebesi rózsakertje inspirálta ebédlőtervében. Asztala a kert középpontjában álló ősi fát imitálta, ablaka a virágoskertet, üvegmennyezete az égen úszó felhőket idézte, de az ebédlő központi dísze, a Vörösruhás nő néven ismert falikárpit is profán oltárképként értelmezhető, vallásos utalás.
Izgalmas kérdés, hogy az Édenkertre utaló természetkép nemcsak a művészi ábrázolás kedvelt témája volt, hanem maga a kert is alkotássá válhatott gondos kezekben. A középkori kolostorok fallal körülvett gyógynövénykertjei, a reneszánsz korának szimmetrikus elrendezésű kastélykertjei, a francia barokk geometrikus formákba rendezett parkjai, majd a természetet imitáló, a látható és a távolabbi tájakat is harmonikus rendbe szervező angol kertek mind egy-egy kor világfelfogását tükrözték, művészi értelemben is. A Magyarországon a 13-14. század fordulóján meghonosodott veteményesek mellett már korán, szintén a középkorban megjelentek a szépségükért, gyógyhatásukért vagy éppen vallási jelképként nevelt növényekből alkotott díszkertek is. Eleinte a kolostorok szerzetesei munkálkodtak ezeken, de a virágültetés szokása a középkor végére elterjedt a nemesség körében is.
A hazai dísznövény-, zöldség- és gyümölcskertészetre például egy vegyes funkciójú díszkert volt a legnagyobb hatással, a Lippai György érsek szervezőmunkájának eredményeként létrehozott pozsonyi prímási kert. Korabeli leírások szerint tavakkal és szökőkutakkal, üvegházakkal és szobrokkal, labirintusokkal, gyümölcsösligetekkel tagolt, művészi kialakítású, növényritkaságok százait befogató park tartozhatott eredetileg a palotához – minderről az érsek öccse, Lippai János 1664-es leírásából tájékozódhattak a kortársak. A 17. században már a legtöbb főúri kastély körül virágtáblás kertek pompáztak, majd a szokás átterjedt a nemesi udvarházakra, polgári otthonokra is. A 18-19. század fordulójára pedig, amikor a korábbi díszkertek után a felvilágosodás eszmeáramlatának hatására a tájkertek, az angol parkok jöttek divatba, a paraszti háztartások környékén is felbukkantak a virágágyások – bár ezekre a művészi parkok kevéssé hatottak.
A barokk korból ugyan már maradtak fenn kertemlékeink, Fertőd-Eszterháza kastélyparkja őrizte meg például eredeti barokk szerkezetét, ám történeti értékű – s ebben az értelemben műemléki védettséget érdemlő – kertjeink többsége a 19. századi klasszicizmus és a tájképi kertstílus emléke. Ahogy a MúzeumCafé egy tematikus lapszámából kiderül, ekkor épült át vagy ki igen sok főúri birtok, de még a kisnemesi kúriák körül is komoly kertépítészeti alkotások jöttek létre. Bár a pompa és a szórakozás kellékei voltak ezek eredetileg, ám ahogy idővel a főúri kertekben, úgy a 19. századtól megjelenő városi közparkokban is már egyértelműen a rekreációs igények kiszolgálása vezette a tervezőket. Kórházak, laktanyák, szanatóriumok, fürdők és iskolák százait vették körbe művészien megformált és igényesen fenntartott parkok ekkoriban.
A kertek fenntartását tekintve is változott a gondolkodás a 19. században: a reprezentatív célú, költséges barokk parkok után a festményszerűen megkomponált tájképi kertek tervezőit már gyakran gazdasági szempontok motiválták. Ahogy Alföldy Gábor tájépítész-kerttörténész az említett lapszámban kifejti: a parkok nagy részét termelés alá vonták, legeltettek a gyepterületeken, a tavakat lehalászták, és erdőgazdálkodást is folytattak, így a fenntartásuk is egyszerűbb volt, mint a barokk kerteké.
A teljes cikk az Iparművészeti Múzeum oldalán olvasható.
