Almák ezerszám

Városi ember életében hiába keresnénk gyümölcskultúrát. Úgy veszett ki, hogy még hiánya is csak keveseknek tűnik föl. Sokáig az egyik nagy fővárosi piacunk mellett volt a munkahelyem. Ebédidőben ki-kijárogattam, végiglökdösődtem az emberárral az árusok között, szemlélve a kínálatot. Banán, narancs, mandarin… Amott meg a gazdag almaválaszték: idared, golden, Braeburn, Granny Smith… A Jonagored elfogyott.

– Jaj, nem is tudom, melyiket válasszam – nézelődött tanácstalanul egy asszony. – Annyiféle almát árul, kedvesem…

Annyiféle? Nemrégiben kezemben volt egy kötet, amely Az Őrség és Göcsej hagyományos almafajtái címmel a tájegység őshonos almáit, szaporításukat, felhasználásukat mutatta be. Százegy fajtáról volt benne szó. Azóta kiderült, nem száz, de több száz, több ezer almafajta termett valamikor a Kárpát-medencében.

Ebben a könyvecskében találkoztam először Kovács Gyula nevével és gyümölcsőrző missziójával. A pórszombati erdész, kertész, pomológus, ecet- és pálinkafőző, hagyománymentő, értékvigyázó azonban sokkal többet tud almáról, tájról, emberről, mint amennyi abba a kis kötetbe beleférhetett. Ezt nemrég személyesen is megtapasztaltam.

– A nyolcvanas években beszélgettem egy székelyföldi pappal, aki réges-régi mondát mesélt. Pórszombat egyik fele, a hajdani Medes falu székely település volt. Ezt tudtam. A legenda szerint azonban az itt élő lófők még a középkorban is visszajártak a Nyikó völgyébe medvére vadászni. A történet abszurdnak hatott, csakhogy amikor a Nyikó mentén is elkezdtem régi gyümölcsfajtáink után kutatni, gyűjteni, találtam olyanokat, amik itt is vannak, ott is vannak, de sehol máshol nincsenek. Ráadásul a nevüket is megőrizték.

Ami sós körte ott, az sózó körte nálunk, nálunk bakszar körte, náluk bakbűz.

S ez nemcsak azt jelenti, hogy a legenda talán nem teljesen alaptalan, de jelent valami sokkal fontosabbat: azt, hogy a régieknek a gyümölcsoltás hozzátartozott az alapvető tudáshoz. Csak akkor lehetnek azonosak a fajták, ha tudtak oltani. Nem magot hoztak, hanem vesszőt. Ha magot hoztak volna, abból valami egészen más fakad. Csak az oltás, a vegetatív szaporítás jöhet itt számításba – magyarázza Kovács Gyula.

Ami a székelyeket illeti, könnyen lehet, hogy a honfoglalás, az államalapítás idején a Göcsejben, az Őrségben, az Őrvidéken is éltek Csaba királyfi népének szórványai. Hogy jártak-e az urak innen oda medvére vadászni, az sem lehetetlen. Hogy a két dolognak van-e köze egymáshoz, azt nehéz megítélni. De bennünket most nem is ez érdekel, hanem hagyományos gyümölcskultúránk.

Kovács Gyula fedezte föl, mennyire gazdag, mennyire tartalmas volt, milyen magától értetődő tudással járt egykor ez a hagyomány. Évtizedeken át gyűjtötte a fajtákat és a gyümölcstermesztéssel, feldolgozással kapcsolatos tradíciókat.

– Valójában embereket gyűjtöttem – mondja. – Olyanokat, akik még értették, amit kérdeztem tőlük. De már akkor egyértelmű volt, hogy ez a tudás eltűnik. Nekem faiskolám volt, erdészeti csemetekertem, szaporításról, egyébről mindent tudtam. Azt is felismertem, hogy itt vannak a környezetemben azok is, akiktől a néprajzi hagyományokat, tudást és persze a gyümölcsöket lehet összeszedni.

Egyre több és több lett a fajta, s úgy harminc év hozta létre Európa legnagyobb őshonos gyümölcsgyűjteményét, három és fél ezer gyümölcsfajta mosolyog Kovács Gyula Pórszombat körüli kertjeiben. Óriási szám ez. André Leroy, a franciák legendás pomológusa Franciaországban hétszázvalahány körtefajtát talált. Itt ezerháromszáz fajta van.

De vajon mi a csudának kellett a régieknek ennyiféle gyümölcs?

– Ezzel sokáig én sem tudtam mit kezdeni – vonja meg a vállát. – Miért? Mi a csodának? Miért nem volt elég öt vagy tíz fajta?

Ám hamarosan kiderült, van a lehetséges okok között valami igen nyomós.

Család és gazdaság

Nem mindegy, hogy éljük a hagyományt vagy őrizzük. Az ebédlőasztalnál ülünk. Itt kínál hellyel vendéglátóm, mint mindig minden gazda minden szívesen látott vendéget. Pálinkával koccintunk.

– Egészségére!

– Isten tartsa meg!

Hosszan beszélgetünk a pálinkafőzés titkairól. Pontosabban ő beszél, én hallgatom. Megtudom, hogyan lesz a gyümölcsből igazi pálinka, a lélek itala, olyasvalami, ami felemel, s nem elbutít, mint az igénytelen nagyipari párlat.

– A Göcsej két legfontosabb gyógyszere a pálinka és az ecet volt évszázadokon keresztül. Amit ez a két dolog nem gyógyított, annak keresztet csináltattak. Hogy mire volt jó? Sebre, vészre, kólikára, úgy mondták – meséli vendéglátóm.

Persze nem mindegy, melyik gyümölcsből főzik a pálinkát. Bizonyos fajták alkalmasak rá, mások kevésbé. Aztán ott van az ecet. Vagyis csak volt. Mert a mai nemesített fajtákból nem lehet ecetet főzni. Csírátlanított, gombaölővel kezelt gyümölcsben nem indul meg az ecetesedés.

– Az ecetkultúra valamikor a századfordulón szűnt meg – magyarázza a szakember. – Az eredeti gyümölcsecetet a természetes baktériumtenyészet visszaállításával sikerült létrehoznom. Nehéz ezt előállítani, mert ma már a biogyümölcsösben is olyan mértékű a vegyszer-, különösen a gombaölő-felhasználás, hogy nem lehet megoldani. Mesterségesen kell irányítani az erjedést. De a régiek természetes körülmények között, nehézség nélkül készítettek ecetet.

Tartósítottak vele, tisztítottak, mostak, szagtalanítottak, fertőtlenítettek, ízesítettek és persze gyógyítottak is. Fogfehérítésre, szúnyogcsípésre is kiváló. Bizonyára ecetkészítésnél sem volt mindegy, milyen célra készült az ecet. Talán egyik fajta inkább erre, másik arra volt alkalmas. 

Lekvárt is főztek a gyümölcsökből, aszalták, tartósították. De voltak olyan fajták is, melyeknek gyümölcsei éréstől érésig eltarthatók voltak.

– Van gyümölcs, aminek az a neve, hogy újigérő – mosolyog a gazda. – De nem az első újig tart ki, hanem akár a következőig. Úgy ám! Az újigérő akár két évig is fogyasztható. A gyümölcsök nagy részét fán tárolták. A bőralmát tavasszal is föl lehet szedni a fa alól. Nem rohad meg.

Amikor a legkorábbi termésről kérdezem, ismét anekdotával felel.

– Utánanéztem a régi idők pomológiájának. Kiderült például, hogy az ezerötszázas években Nádasdy Tamás muskotályos kármán körtét tett Miksa császár asztalára június tizenhatodikán. Azt mondtam, ilyen nem létezik! Azután, hogy nekem is lett ilyenem, kiderült, nem lehetetlen ez a legenda sem. A muskotályos kármán körte nálam még 16-án nem érett, de volt év, hogy huszadikán már igen.

Ha meggondoljuk, mennyiféle célra mennyiféle gyümölcsre volt szükség, hamar eljutunk az ezres nagyságrendhez. És persze bizonyára egyéni ízlés, családi hagyomány is tarkította a képet. Abban azonban bizonyosan egységes volt ez a gyümölcskultúra, hogy oltástól a fogyasztásig, a művelés és feldolgozás minden részletén át óriási szakértelmet kívánt.

– Olyan nem volt, hogy egy családban ne legyen valaki, aki ért az oltáshoz – mutat rá a vendéglátóm. – Gyümölcsoltó Boldogasszony napja a Kárpát-medence magyar népének legnagyobb ünnepe volt. Valamikor az év kezdetét is innen számolták. Ha nem nagypéntekre esett, megtörte a böjtöt is. S ebből kitűnik – teszi hozzá –, hogy a család tudása nemcsak az életmódhoz kötött rutin volt, nem önmagában állt. Része volt annak a nagyobb tudásnak, amely a gazdálkodás, a természettel, s a világgal való együttműködés, az emberi együttélés tudása volt.

Pusztuló kultúránk

Nem mindegy, hogy éljük a hagyományt vagy őrizzük. A népi kultúra a maga egészleges voltában ma már sehol nem található meg. A modern világ megjelenése előtt egy gazda a saját birtokán olyan összetett munkát végzett, amit ma menedzserek sokasága lát el. Tervezett és szervezett, termelt és értékesített, gazdálkodott a munkaidővel és a munkaerővel.

Munkaerő, mondjuk most. Régen csak család volt. Nagycsalád.

Nagyszülők, szülők, házasulandó fiatalok, gyerekek, unokák, férjhez nem ment leányasszonyok, meg nem házasodott legényemberek, béresek, cselédek, ha voltak. Háztartás. Porta. Sok más portával együttműködve, szomszédsággal, komasággal, községgel, járással, tájjal harmóniát keresve, Isten rendelésében bízva volt teljes egykor ez a műveltség. Mára kevés maradt mindebből. 

– Azt, ami itt volt a régi időkben, megtartani, megőrizni már nem lehet – hajtja föl az utolsó pohár pálinkát vendéglátóm. – Annak a falunak, Pórszombatról beszélek, amelynek kéttanítós iskolája volt, ma kocsmája sincs. Éltek itt vagy nyolcszázan, most meg vannak százan. Mind öreg emberek. Itt már kultúráról nem beszélhetünk. Pusztuló közösségekben, pusztuló világban már a kultúra megtartása sem lehet cél, legfeljebb apró epizódok megőrzése. Amikor a gyümölcsöskerteket létrehoztam, már látszott, hogy a régi Göcsejnek vége. Nekem szerencsém volt, mert még találtam olyan közösségeket, amelyek a régi idők archaikus kultúráját őrizték. A nyolcvanas évektől gyűjtöttem a gyümölcsfajtákat és a hozzá tartozó kultúrát.

Tündérkertek

Nem mindegy, hogy éljük a hagyományt vagy őrizzük. De, ha még csak nem is őrizzük, úgy vész el, mintha sosem lett volna. Ki tudja, mi marad meg az oltás, szemzés, pálinkafőzés, aszalás, tartósítás tudásából? Ki tudja, mennyit őröl föl ebből a tudásból a korszerű élelmiszeripar kíméletlen gépezete. Almáskertek helyett ültetvények lesznek mindenütt, vagy legalább itt-ott megmaradnak a kertek, s a kerteket őrző, ápoló, szerető családok?

– Nekem nem az volt a célom, hogy magamnak csináljak különleges gyümölcsöst, hanem az, hogy megőrizzem ezeket a fajtákat a közösségnek, a magyarságnak – mutatja a gazda, miközben az egyik csemetekert fái között járunk. – Erre az én kertem nem is alkalmas, de sok kis kert nagyon is az volna rá. Nemcsak a gyümölcsről van itt szó, hanem az énekeinkről, táncainkról, meséinkről. Múltunkról, műveltségünkről. Azt akartam, hogy ezek a családi kertek a magyar kultúra kis szigetei legyenek.

Elgondolásával nem maradt magára a pórszombati értékmentő. Hamar lettek, akik felismerték súlyát kezdeményezésének. Legismertebb támogatója Szarvas József, aki a közeli Viszákon tart nevezetes pajtaszínházat.

– Nem hiszek a véletlenekben – meséli Szarvas József. – 2002-ben történt, hogy felhívott egy barátom, mennék el egy keresztszentelésre. Mentem, s ott találkoztam Kovács Gyulával, s mindazzal, amit ő képviselt. Arról beszélt, hogy meg kell menteni a Kárpát-medence pusztuló hagyatékát. Akkoriban nem értettem, miért fontos öreg almafák megóvása, ám egyszer, mintha valami megvilágosodás ért volna, felfogtam a dolog óriási jelentőségét. Fogy a falu, romlanak a házak, kiszáradnak a gyümölcsösök. Pusztulunk.

A vidéki kultúra megsemmisülése olyan mértékű, hogy már nem a kultúra, de az emberi minőség került veszélybe.

Ekkor láttam be, mennyire igaza van Kovács Gyulának. Hiszen mivel lehet visszatalálni a saját kultúránkhoz, ha nem azzal, hogy elkezdjük művelni. A szó szoros érelmében. A gyümölcsöskerteket gyarapító mozgalom közösségépítő, közösségerősítő szándékkal indult, immár húsz esztendeje. Viszákon neveztük el tündérkerteknek ezeket az ősi fajtákat őrző gyümölcsösöket. Ma már háromszáz körüli a tündérkertek száma. Nekem is van negyven gyümölcsfám Zsámbékon. Mind olyan fa, ami oda illik, oda való. S így most már rajtam is múlik, hogy megmarad-e valami ebből az ősi tudásból.

Elindult s egyre bővül a mozgalom, ami talán megmenti ezt a tradíciót. Kovács Gyula szerint a kezdeményezés nemcsak arról szól, hogy autentikus gyümölcsfákat akarunk ültetni a kertünkbe, hanem arról is, hogy a népi, nemzeti, paraszti, őskulturális gyökerekhez is kapcsolódhat, aki belevág. Magának is volt pálinkafőző kunyhója az egyik kert elején. Meg is mutatja.

– Remélem, hogy a kultúrát is át tudom adni. Az lenne a cél, hogy ne csak a kertek, a gyümölcsök, de a tudás szintén fennmaradjon. Az lenne jó, ha a kertgazdák megcsinálnák a maguk gyümölcslevét, ecetjét, pálinkáját, és minden egyebet, ami a család meg a barátok szükségére lehet. Sokan főzetnek pálinkát, de annak manapság kevés értelme van. A házi pálinka azzal nyer értelmet, ha van mögötte kertészeti kultúra, pálinkafőző-tudás, egyszóval van valami abból, amit eleink felhalmoztak.

Sokan vetették bele magukat ebbe a mozgalomba. Derék, jóakaratú emberek. Tudják jól: ha ez az örökség elvész, akkor örökre elveszett. És ennek nyomán talán mindenféle tradícióval kapcsolatban tudják azt is, jó, ha még életében nyakon csípjük, felismerjük, gondozzuk, vigyázzuk az eleven hagyományt. Hogy élhessük sokáig, s ne kelljen őriznünk.

Fotók: Bach Máté

Az írás a Magyar Kultúra magazin 2021/2. számában jekent meg.

#család