Kertész Mihály Hollywood aranykorának munkamániás kaméleonja volt

Kertész Mihály Kaminer Emmanuel néven született Budapesten, állítólag 1886. december 24-én, bár ez a dátum a mai napig nem tisztázott. Ami bizonyos, hogy zsidó családban látta meg a napvilágot, még a film feltalálása előtt, és hat testvére volt. Kertész életét átszövik a legendák, ezeknek egy részét ő indította útjára: például azt, hogy tizennégy évesen egy vándorcirkusszal megszökött az otthoni szegénység elől, vagy hogy tagja volt a magyar vívóválogatottnak az 1912-es olimpián.

A valóság ezzel szemben az volt, hogy Manó – ahogy becézték – családjával a hetedik kerületi Szövetség utcában lakott, és már gyerekként dolgozni kényszerült: vizet, cukorkát és frissítőket árult a Népszínház utca úri közönségének. 

Pécsre, majd Szegedre szerződött, majd 1911-ben bonvivánnak hívták a pesti Magyar Színházhoz, de ekkor már tisztán látta, hogy inkább rendezni akar – és a világot jelentő deszkáknál is sokkal jobban érdekelte a film. Remekül ment neki a kapcsolatépítés: a New York kávéházban ismerkedett meg a később szintén Amerikába emigrált Korda Sándorral, André Kertésszel és a Nemzeti Színház egyik színészével, aki később Lugosi Béla néven vált világhírűvé.

Kertész első filmje Ma és holnap címen készült 1912-ben, ami után 1913 nyarán pár hónapot az akkoriban európai filmközpontnak számító koppenhágai Nordisk stúdióban dolgozott. Persze ez sem indult teljesen simán. Statisztának jelentkezett, de mivel nem beszélte a nyelvet, először siketnémának tettette magát. Amikor kiderült, hogy nem siketnéma, ám egy szót sem tud dánul, kirúgták, de Kertészt nem lehetett eltántorítani: végül rendezőasszisztens lett. Rövid ideig szolgált a fronton, majd leszerelése után ismét egészen 1919-ig körülbelül ötven filmet rendezett, és segített megalapozni a hazai filmipart, de már ekkor érezte, hogy a hazai lehetőségek túl szűkek neki.

Bécsben kezdett dolgozni, az itt készített történelmi és bibliai tárgyú filmjeire pedig felfigyeltek Hollywoodban is. Jack Warner 1927-ben állandó munkatársnak szerződtette a Warner Brothers filmstúdióhoz. A legenda szerint, amikor megérkezett a Leviathan óceánjáró fedélzetén New Yorkba, parádés fogadtatást ígértek neki, pedig könnyekig hatódott, amikor meglátta a tűzijátékot a Hudson partján – csak éppen azt nem árulták el neki filmes kollégái, hogy történetesen éppen július 4-e volt, ezért az ünneplés a függetlenség napjának szólt.

Ekkoriban a magyarosított nevű Kertész Mihály újra nevet változtatott: immáron Michael Curtiz néven 1928-ban rendezte első szuperprodukcióját, a Noé bárkáját. A film Magyarországra is eljutott, a budapesti premierre pedig Kertész felvett egy speciális bevezetőt: személyesen jelent meg a vásznon, és magyarul köszöntötte a közönséget.

Kertész gyorsan érvényesült Hollywoodban. Ő volt az első, aki már 1930-ban színes technikával dolgozott. Nem kifejezetten becsülte  a színészeket, volt, hogy egy mondattal képes volt vérig sérteni egy-egy nagy sztárt. Bette Davis például annyira a szívére vette a rendező egyik beszólását, hogy soha többé nem volt hajlandó vele forgatni. Kertész angol nyelvvel folytatott küzdelméről anekdoták tömege kering: például az, hogy a legendás Casablanca forgatásán a díszlethez tócsa (puddle) helyett pudlit (poodle) kért, máskor pedig a lovas nélküli lovak helyett „üres lovakat” kért.

Kertész Mihály ugyanakkor saját magával volt a legkeményebb. Egyik krimije forgatása előtt például beköltözött a Los Angeles-i börtönbe, hogy hiteles tudása legyen az amerikai igazságszolgáltatásról. Olyannyira termékeny alkotó volt, hogy például 1933-ban hét filmet is rendezett. Sokszor túlfeszítette a húrt: állítólag mindössze napi négy órát aludt, és gyakran annyira fáradt volt, hogy a hideg zuhany alatt is álomba zuhant. 

Összesen négyszer jelölték Oscar-díjra, 1944-ben a Casablancáért el is nyerte a legjobb rendezőnek járó elismerést. A keserédes háborús melodráma a mai napig kultikus státusznak örvend: Humphrey Bogart és Ingrid Bergman párosa utánozhatatlan, az „Azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete” pedig a filmtörténet egyik leghíresebb utolsó mondata. Kertész további ismert filmjei közé tartozik a Yankee Doodle Dandy (1942), a Mildred Pierce (1945), a Fehér karácsony (1954) vagy éppen az Elvis Presley főszereplésével készült King Creole (1958). 

A Warner égisze alatt töltött huszonhét éve alatt, amely egybeesett Hollywood aranykorával, lubickolt a különféle zsánerekben, igazi kaméleon volt: kalandfilmeket, westerneket, musicaleket, háborús és történelmi eposzokat, horrorokat és romantikus mozit, de vígjátékot és film noirt egyaránt készített. Imádta az óriási díszleteket, utolsó filmjét Komancsok címmel 1962-ben forgatta. 

– szól híres mondása, amely jól összegzi életművét, ugyanis Kertész karrierje során mindvégig a kreativitás és a kötelező kereskedelmi siker közötti vékony határvonalon egyensúlyozott.

A mai filmrendezők is mesterüknek tekintik, Steven Spielberg például bevallotta, hogy nagy hatással voltak rá Kertész alkotásai: „Gyerekkoromban kezdtem el nézni a filmjeit, és azóta sem hagytam abba” – mondta egyszer. Kertész Mihály 1962. április 10-én halt meg Hollywoodban. Magyarságát mindig büszkén vállalta, ám az óhazába soha többé nem látogatott el.