„Később derült csak ki, hogy Cate Blanchett jönne hozzám zongorázni” – Interjú Virág Emesével

Hogyan
talált Önre Cate Blanchett?

A Németországban élő magyar operaénekes, Rab Gyula továbbított hozzám egy kérdést: vállalok-e zongoraoktatást? Nem tudtam, hogy kinek van rám szüksége, csak annyit, hogy egy színésznő keres, aki egy zenei témájú film szerepére készül. Kis idővel később derült csak ki, hogy Cate Blanchett jönne hozzám zongorázni, aki a Tár című film főszereplője lesz.

Blanchettet keményen dolgozó, maximalista színészként ismerik. A zongoratanulásban is ilyen volt?

Egy filmben a megfelelő kamerabeállítással és kézdublőrrel könnyedén meg lehet oldani, hogy a színész csak imitálja a zongorázást, ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy maga játsszon. Gyerekkorában tanult a hangszeren, azóta nem foglalkozott vele, viszont nagyszerű hallása van, és rendkívül szorgalmasan dolgozott. Egy másik film (a Borderland – a szerk.) forgatása végett tartózkodott Magyarországon, reggel ötkor kelt, este végzett, és utána, a hotelben még a mi zongoraóránkra is sor került. Tavaly áprilisban kezdtünk együtt dolgozni. A legelső órán elmondta, hogy miről lenne szó: a Tár egyik jelenetében Bach C-dúr prelúdiumát játssza, máskor Mahler-szimfóniát vezényel, de elhangzik benne Elgar Csellóversenyének részlete is.

Min
kellett dolgozni?

A
hangszerjáték alapjain túl a mozgáson, ami kezdetben nem volt autentikus, de lassan
eljutottunk a megfelelő szemléletmódhoz. Ön tanult zongorázni? Hát akkor tudja,
hogy a billentyűknél ülve a helyes tartásnak, a jól elhelyezett karsúlynak, a
pedálozásnak, a törzs és a végtagok összehangolt mozgásának nagy szerepe van
abban, hogy az alakítás a laikusok és a hozzáértők szemében is hiteles legyen.
Cate-et azonban minden érdekelte, tudta, hogy Mahler egykor az Operaház
zeneigazgatója volt, és első, Titán-szimfóniáját Budapesten mutatták be,
örömmel vette, hogy végigkalauzoljuk a Zeneakadémián, rácsodálkozott a
Zsolnay-borításokra, megfogta a szerencsét hozó gömböket a folyosókon. Mély
tiszteletet ébresztett bennem, hogy ilyen lelkiismeretesen készül egy szerepre.

Ön
kritikusan nézi a klasszikus zenéről szóló filmeket? Feltűnik, ha valaki nem
élethű?

Nem
vagyok kritikus szemű, de valóban feltűnik, ha a film nem hiteles. Ezért is
csodáltam és becsültem Cate hozzáállását, aki végül három hónapig tanult tőlem.
Úgy tudom, azóta a filmet már bemutatták, és februárban a magyar mozikban is
látható lesz – kíváncsi vagyok rá! Mióta elhagyta Budapestet, nem beszéltünk,
de búcsúzáskor megajándékoztuk egymást. Én egy ginkgo biloba levél alakú
Zsolnay-porcelánt ajándékoztam neki, ő pedig egy összekulcsolódó kezeket
ábrázoló szobrocskát adott nekem.

A
Zeneakadémia énektanszékének docense, aki a legtöbbször énekesekkel dolgozik
együtt. Mi vonzotta erre a területre?

Mindig
is az éneklés, pontosabban az énekesek voltak a szenvedélyem. Egyik legkorábbi
emlékem, ami a pályához köt, Ágai Karola koncertje, amit gyerekkoromban
hallottam, és nagyon mély hatással volt rám. Több mint húsz éve, hogy leginkább
énekesekkel lépek fel.

Gerald
Moore, aki többek között a legendás Dietrich Fischer-Dieskau zenészpartnere
volt, azt írja a könyvében, kifejezetten élvezte, hogy nem ő van a
rivaldafényben. Ez Önre is igaz?

Szeretek
szólót játszani, de a dal- és az operairodalom a mindenem, az énekhanggal összeolvadni
– ez jelenti a legnagyobb örömet.

Szintén
Moore írta, hogy ő büszke „kísérő”. De én úgy tudom, a zongorakísérő kifejezés
nem éppen kedvelt.

Amikor egy zongoraművész hegedűvel vagy fuvolával játszik együtt, azt szonátázásnak, kamarazenének hívják, de ha énekes van a színen, a zongoristát – talán tévesen – kísérőnek nevezik. Minden bizonnyal azért, mert az éneklésnek, amióta világ a világ, része a sztárcsinálás, de az is igaz, hogy az énekes hangszere, ami maga a teste, sokkal kényesebb. Ez a műfaj a zongoristától is nagyobb alkalmazkodást kíván. Egy darabig zavart, ha kísérőnek neveznek, de ma már nem; pedig azt érdemes észrevenni, hogy a dalirodalomban, különösen Hugo Wolf, Richard Strauss műveiben vagy a kortárszenében rengeteg példa van rá, hogy a zongora legalábbis egyenrangú partner, olykor pedig egyenesen le kell zongorázni a csillagokat az égről.

És mik a
jó zongoristapartner tulajdonságai?

Mindenképpen szükséges az egymásra figyelés érzéke. Nekem nemcsak azt kell tudnom, hogy mit követel az énekestől a dal, hanem azt is, milyen állapotban van a hangja az adott napon. A másik testét is éreznem kell. Úgy vélem, sok zongorista téved, amikor nem ismeri meg alaposan a szöveget: a jó zeneszerzőknél ugyanis a szöveg és a zene együttállása adja ki az eredményt. Nincs két egyforma megoldás. Többször szerkesztettünk már olyan műsorokat, amelyben ugyanazon versek különböző feldolgozásai egymás mellett szerepeltek – Meláth Andreával az Erlkönig különböző megzenésítéseiből készítettünk lemezt –, de Wiedemann Bernadett-tel olyan koncertünk is volt, amelyen Liszt egyazon szövegre készült, különböző dalai szerepeltek.

Kivel
szeret a legjobban dolgozni?

Ne kérdezzen ilyet! A muzsikuspartnereim többnyire a barátaim és a barátnőim is. Hát kit emeljek ki?

Fotók: Bielik István/Kultúra.hu