Történelmi dráma készül tehát a Kosztolányiban, március 1-je a bemutató napja. Mennyire ismeri a magyar történelmet?
Azért ismerem elég jól, mert nagyszerű történelemtanárunk volt Kóczi András személyében a Szabadkai Gimnáziumban, és édesanyám is történelemtanár volt, úgyhogy eléggé ki lettem kupálva, és szeretem is; történelmi témájú podcasteket mai napig szívesen hallgatok. A darabhoz a kutatómunkát Spiró György végezte el, aki, mint minden műve esetében, itt is hosszas és alapos munka után írta meg az Árpád-házat. Ez szó szerint történelmi dráma, hiszen minden kikereshető a történelemkönyvekből.
A magyar történelemnek, sőt az Árpád-háznak is csak egy kicsiny szelete jelenik meg az előadásban. Ön szerint miért izgalmas ez a nagyjából ötven évet felölelő periódus?
Elsősorban azért, mert vannak benne áthallások. Magyarán semmi új nincs a nap alatt. Ma is ugyanúgy agyabugyálják egymást a hatalomért az emberek, mint anno, csak valamivel szofisztikáltabb módon. Mondják, ma már nem öletnek meg, inkább agyonperelnek. Az előadásban az evolúció korábbi fokán álló korszak jelenik meg, de lényegében nem sok minden változott azóta. Ez az egyik ok, de ez nem lenne elég, ez így csak egy pamflet vagy egy jó kabarétréfa lenne, Spiró szövege viszont egy két lábon álló, csodálatos nyelvezettel megírt, fordulatokban gazdag, óriási és jó szerepekkel megáldott darab.
Az olvasópróbán beszéltek arról Enyedi Éva dramaturggal, hogy sokféleképpen meg lehet húzni ezt a drámát, hisz hatalmas anyag. Melyik vonal mellett döntöttek végül?
Valóban hosszú dráma, több mint hatvan szerepet írt meg a szerző. Egy reneszánsz elvet vett alapul, ez szervezi az előadást és a szöveget is: a főszereplő testvérpárt, a fiaikat, unokáikat, dédunokáikat ugyanazok a színészek játsszák, ők biztosítják az állandóságot és azt, hogy a lényeg sosem változik. Körülöttük különféle egyházi, világi, katonai, civil emberek jelennek meg, kicsik és nagyok, fiatalok és öregek, így kapunk tablót arról, milyen is lehetett egy ilyen turbulens korszak. Ezt mi nagyon leredukáltuk, hisz a Kosztolányi Dezső Színháznak hat színésze van. Ez volt az egyik fő szempont, amikor a szövegen dolgoztunk Évával. Az említett reneszánsz elvet megőriztük, így itt is ugyanazok a színészek játsszák a különböző vérvonalakat.
Számomra talán az előadás nyelvezete a legizgalmasabb, hisz Spiró mondhatni kitalálta, elképzelte, miről és miként beszélgethettek ezek a figurák. A nyelvezete tehát régies, csipetnyi maival fűszerezve.
A darabban a latin nyelvtant követi a magyar fogalmazás. Tehát olyan, mintha latinul beszélnének, ettől lesz kvázi régies a nyelvezete, de így senki más nem beszél magyarul, csak Spiró György. Ettől talán kicsit nehezebb megtanulni, de mivel vérbő és nagyon magas színvonalú drámaíróról van szó, jól „szájba tehető” szövegről beszélünk, s ezt a visszajelzést kaptuk a színészektől is. A Fogság című nagyregényében két funkcionárius találkozik Jeruzsálemben, ott hangzik el, hogy nem az a lényeg, amit két politikus egymással beszél, vagy amit nyilatkoznak, hanem az egymással eltöltött idő.
Tehát nem túl színes figurák ők, a tetteik azonban meghökkentők. A kutya ott van elásva, hogy ezek az emberek mi mindenre képesek, hogy elpusztítsák, tönkretegyék vélt vagy valós ellenfeleiket. Brutálisak és könyörtelenek egymással verbálisan és tetteikben is. Pszichológiailag minden figura pontos, mégis mintha a relativitáselmélet felismerése előttiek lennének, tehát ha valamit mondanak, az úgy van, azon nem gondolkodnak tovább. Azt hiszem, sajnos ez sem teljesen idegen a mai kortól. Valahonnan – nem tudom, honnan – visszatér az agresszió. Nem elítélendő dolog már. A politikai korrektség mellett az agresszió is nő. Folyamatosan létezik egyfajta polarizálódás, egyre több a szélsőség. Hát erre is jó tanmese az Árpád-ház. A kategóriás darab, amely jól beleillik a színházunk vérvonalába.
Többféle néző létezik: ez esetben aki nagyon ismeri a magyar történelmet, és aki kevésbé. Kiknek ajánlja az előadást?
Mindenkinek. Szerintem, mint minden színházhoz, ehhez is nyitottság kell. Ne úgy menjünk színházba, hogy mindent egy ötven éve látott előadáshoz hasonlítunk. Úgy nem érdemes. Aki valamihez ragaszkodik, és előítéletesen ül be egy előadásra, mindegy, hogy a Cabaret-ra, a Lear királyra vagy az Árpád-házra, s nincs benne kíváncsiság, akkor nem fogja tudni befogadni. Kérdésére a válasz: mindenki számára érdekes lehet az előadásunk. Azok számára is, akik a tényeket szeretik, hisz van belőlük bőven, és az is, aki fejből fújja a történelmet, követheti, hogy mi az, ami kimaradt a mi verziónkból. S aki nem ismeri az Árpád-házat, az talán egy picit megismeri majd. Lehet élvezni a mű nyelvezetét, a színészi játékot, tehát egészében véve az előadást.
Általánosságban véve egyébként én aggódom a nyitottság hiánya miatt. Azt látom, hogy a mai kor embere bezárkózik. Nagyon sokan élnek buborékban, ami mindenre kiterjed. Hogy nekik miért jó, hogy nem kíváncsiak semmire, ami a buborékukon kívül van, azt nem tudom megmagyarázni, de személy szerint nekem óriási motiváció olyan előadásokat készíteni, amelyek többféle buborék lakójának lehetnek érdekesek, de nem kamuznak. Ez frissen tart. A tényeket, a statisztikákat én is nagyon szeretem, és ez sokszor befolyásol, hogy milyen darabot választok, milyen rendezői megoldásokat találok, hisz valójában az ilyen kis puzzle-darabokból áll össze az ízlés. Szóval szeretnék mindenkit arra biztatni, hogy a nyitottságát őrizze meg, mint a szeme fényét.
Az Árpád-ház egyik karaktere Ottmár, akit már ön is játszott. Rendezőként mennyire tudja félretenni a színészi énjét?
Ez két teljesen különböző szakma. Nem hiszem, hogy lehet keverni. Az említett esetben az volt a kellemetlen, hogy azt az előadást én is rendeztem. Ezt többször csináltam már, de igyekezném kerülni, mert ott megesik, hogy a kettő összefolyik.
A próbafolyamat során rengeteget anekdotázik, nagyon sok példát hoz fel, amikor a karaktereken dolgoznak. Idéz, mesél.
A szerepeimből viszont nem tudok idézni. Szerencsére ritkán játszom, viszont amint lejátszott az előadás, törlöm a fejemből a szöveget. Nem tudok száz monológot, ötven verset. A történetek viszont megmaradnak a fejemben. Az, hogy ennyit beszélek a próbákon, egy technika. Az iskolában két tanárom, Babarczy László és Ascher Tamás is ezt alkalmazta. Ascher mondta is, hogy ha nem állítjuk le, ő képes egész nap beszélni, hiszen erre van trenírozva. Ami használ, a tűtől a mozdonyig, filmjelenettől az életedből vett példákig, azt mondd, mondd.
Nincs más fegyvere a rendezőnek, csak a verbalitás, és minden azt szolgálja, hogy felfogja a színész, mit szeretne tőle a rendező, merre gondolkodjon. Ismerek kiváló kollégákat, akik csak egy-egy pontos fordulópontot, egy döntő mondatot mondanak. Ez egy másik iskola. Én a folyamatosan dumáló rendezők kategóriájába tartozom, nem áll be a szám. Memória? 1981-től gyűjtöttem a bakelitlemezeket, és a mai napig el tudom mondani, hogy a szekrényben mi volt a bal s mi a jobb oldalon, viszont szerintem belesülnék, ha arra kérnél, mondjam el a Nemzeti dalt.
És színészként? Ha más rendezi, agyal közben azon, hogy ön hogyan csinálná?
Á, dehogy, az tönkretenné az élményt. Egy próbafolyamat felspannolt lelkiállapotot követel, ezért lehet néhány közbeszólás heves, intenzív, de én azt vallom, hogy mindezt csak jókedvűen lehet csinálni, így lehet igazán jó eredményt elérni. A feszült rendezőket s feszült próbafolyamatokat én nagyon nem bírom. Vannak, akik erre esküsznek, de én nem. Legyen jókedv, és csináljuk teljes erőbevetéssel. S ha ezzel még az is párosul, hogy hasonló ízlésű emberek találkoznak, akkor nagyon hatékony tud lenni a munka.
A Kosztolányi Dezső Színházban harmadik alkalommal dolgozik, a Vér és a Vojáger volt az első két rendezése. Most egy megújult csapattal működik együtt, friss igazgatóval, Mészáros Gáborral a színház élén.
Hosszú ideig vezette Urbán András ezt a színházat, logikus, hogy új kihívásokra vágyott; okosan és szépen lemenedzselték, hogyan legyen folytonossága a dolognak, és közben hogyan legyen tere annak, hogy újdonságot is képviseljenek, akik továbbviszik a színházat. Látszólag nem változott semmi, hisz akik irányítják, azok egy személytől tanulták meg, hogyan is kell viszonyulni a színházhoz, viszont vannak annyira szabadok, hogy belejönnek, mint kiskutya az ugatásba, látják, mi a fókusz, és melyik irányba szeretnék tolni, fejleszteni a színházat.
Fontos megtartani a tradíciót. Azt nem lehet csak úgy kidobni az ablakon. Óriási baromság azt gondolni, hogy minden, ami régi, az rossz, ahogy az is baromság, hogy semmit nem kell változtatni. Patikamérlegen mért ügy ez, ami szerintem jól alakul a Kosztolányiban. Azt is remélem, hogy Szabadka tisztában van azzal, micsoda érték ez az intézmény. Zöldmezős beruházásban épült színházról beszélünk, ami nagyon ritka az egész volt jugoszláv kulturális térben és a Kárpát-medencében is. Ez egy egészen különleges történet, és csodálatos, hogy a nagybetűs Népszínház mellett egy város képes arra, hogy fönntartson egy urbánus színházat is, ami rétegproblémákkal foglalkozik, ahol erős a pszichológiai háttér, fontos, hogy milyen kulturális beágyazottsága van, és nagyon nagy a kitekintése, állandóan tágítani akarja a spektrumot, a látóteret. Ebből nyilván vannak súrlódások, de ennek inkább örülni kellene.
Annak is örülök, hogy sok különféle programot beenged a színház. Ez egy nyitott aggyal működtetett nyitott ház, ahová nyitott aggyal kell jönni előadást nézni. Nem új ez, mert nincs új a nap alatt, minden jól működő színház a világon ezt az elvet követi. Például a Miskolci Nemzeti Színház is, ahol igazgatóbizottsági tag vagyok, de szerintem a The Living Theatre sem más.
Mi vár önre ezután?
Egy kicsit most színész leszek, a Miskolci Nemzeti Színházban fogok játszani, Szőcs Artúr rendezi a Leonce és Lénát, amelyben Péter királyt játszom. Hát igen, most már ebben a korban vagyok, amikor az ifjú főszereplő atyját játszom. Rendezői munkáim is lesznek, de most alakul, hogy pontosan mik, hisz most vagyunk annak az időszaknak a közepén, amikor eldől a következő évad. De megmondom őszintén, nagyon várom már a nyarat és a pihenést. Egy kicsit más jellegű hullámokon is szeretnék lebegni.
A képek a szerző felvételei.
