Érezhető, hogy szeret és igazán akar beszélgetni, a vitás kérdéseket pedig kifejezetten élvezi: nincs tabutéma. Másrészt pedig úgy beszél a miskolci színház két évszázadáról, mintha 1823 óta minden egyes évben jelen lett volna. Lefegyverző szenvedéllyel.
Milyen különleges feladatokat ró igazgatójára egy kétszáz éves, tehát különlegesen jelentős múltú, sőt a magyar színjátszás történetében egyedülálló színház menedzselése? Milyen speciális szempontokra kell tekintettel lennie?
A kétszáz éves múltunk valóban meghatározó – nem csak erre a jubileumi évadra vonatkozóan –, amelyet a magyar színházművészet kiemelt ünnepének tekintünk, ezért szeretnénk minél különlegesebbé tenni. Hiszen a miskolci volt az ország első állandó magyarul játszó színtársulata. Ami a „speciális szempontokat” illeti, olyanjaink nincsenek. Megfelelni kizárólag a nézőknek akarunk, meg persze önmagunk szigorú szakmaiságának.
Ez azért elég vékony jég, hiszen a nézői elvárások kiszolgálása nem mindig mutat a szakmaiság irányába.
Nyolc éve, amióta én vagyok az igazgató, a művészeti tanács döntései határozzák meg a színház irányvonalát, esztétikai alapállását. A legnagyobb műfaji sokszínűségre törekszünk, hogy minden néző megtalálja az érdeklődésének, ízlésének megfelelő előadásokat Ibsentől a vígjátékon át a musicalig.
Ez nagyszerű, de a kérdésem titkokban arra is vonatkozott, hogy a kétszáz év miskolci színházi hagyománya hogyan köti, mire kötelezi a mai vezetést.
A hagyományhoz való viszonyunkat, a hagyomány tiszteletét, a bátorságunkat és a gondolkodásmódunkat szerintem jól érzékelteti, hogy idén nyáron bemutatjuk Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországban című művét: ugyanazt a darabot, amelyet 1823-ban elsőként játszottak ugyanitt.
Melyek a színjátszás, a darabválasztás, a rendezések specifikus miskolci ízei, színei? Mit ad hozzá a város múltja, kulturális háttere az összképhez, hogyan befolyásolja a döntéseket? Milyen szempontokra kell Miskolcon különösen is figyelni?
Miskolc a múltjával terhelt város, és az a sajátos jellemzője, hogy a terhelt mivolta egybeesik azzal, amitől híres: hogy jelentős kohászati központ volt. Ez azonban mára már csak a „dicső múlt”, és mindent meg kellene tenni annak érdekében, hogy az acélvárosi státus és bélyeg semmivé foszlásával ne üres tábla legyen ez a település, hanem helyükre kerüljenek az értékei, köztük például éppen a színház és az a szerep, amelyet Miskolc életében már kétszáz éve betölt. Ennek érdekében próbálunk tenni. Erre, az ipari múlt meghaladására és a Miskolc-mítosz újragondolására volt kísérlet például a budapesti Mikó Csaba nekünk írt darabja 2019-ben, amely arról is sokat elmondott, hogy az író – aki egy időre ideköltözött – miket tapasztalt, milyen élményeket szerzett nálunk.
Kevesen tudják, hogy a Csárdáskirálynő eredetileg Miskolcon játszódott, és szövegírója, Jenbach Béla miskolci volt. Jó lenne, ha egyre többen gondolnának erre a városra mint egy olyan magyar operett bölcsőjére, amelyet a legtöbbször játszottak a világ színpadain, és amely Puskás Ferenc és a pirospaprika után a külföldieknek kis túlzással harmadikként jut eszükbe Magyarországról. Mi jövőre haza-, azaz Miskolcra hozzuk a Csárdáskirálynőt, vagyis újra az eredeti szövegkönyvhöz hűen fogjuk játszani. A budapesti helyett – ahová igazságtalanul áthelyezték – az egykori miskolci kaszinóba invitáljuk a nézőket az előadásunkkal, amely annak idején a színház emeletén volt.
És ha már a fontos miskolci jellegzetességeknél tartunk: rendezőként sokfelé jártam a világban, de kevés annyira értő és a színházért rajongó közönséggel találkoztam, mint az itteni. Ez a hagyományban gyökerező tulajdonsága. A mai közönség tagjainak szépanyái és szépapái a 19. század elején a megtakarításaikból áldoztak azért, hogy színházuk legyen, és Déryné ne hagyja el a várost. Hogy a miskolci társulat színészei a kocsiszínből, amelyben addig játszottak, méltó helyre költözhessenek. Ez a személyes viszony a színházhoz óriási értéktöbblet itt. A miskolci néző úgy beszél erről a nagy múltú intézményről, hogy „az én színházam”, vagyis szinte a családja részeként tekint rá. Ez pedig rám és a vezetőtársaimra olyasféle felelősséget ró, mint amikor valaki tanárként a családtagja gyermekét tanítja. A miskolci közönség és a színészei között újra meg újra a legszorosabb összetartozás érzését tapasztalom meg. Ez a közönség a 284. előadáson ugyanolyan szeretettel fogadja a színészeit, mint a 84.-en.
De létezik olyan, hogy „a” miskolci közönség? Nem úgy van inkább, hogy a város lakóinak különböző ízlésű csoportjai vannak, amelyek „megharagszanak”, ha nem azt kapják, amire vágynak?
Ilyen is van, persze. De erre megoldás a sokszínűségünk, amiről az előbb már beszéltem. Akinek nem kell A velencei kalmár, azt esetleg a Feketeszárú cseresznye vonzza be hozzánk. A Miskolci Nemzeti Színház budapesti példával élve olyan, mintha egyszerre lenne az Operaház, a Nemzeti Táncszínház, a Vígszínház, az Örkény Színház – és még Pintér Béla társulata is. Musical, alternatív-kísérleti előadások, balett, Trianon-dráma: ezt mind nyújtanunk kell, és semmiféle szűkítésre nem is vagyunk hajlandók.
Azért hallottunk már olyat, hogy egy rendező-igazgató a „szakmai öröklétet”, a becsvágyát és a maga ízlését szem előtt tartva kevésbé törődött a közönség igényeivel.
Ha ilyen lennék, nem pályáztam volna meg a miskolci színházat. Másrészt mivel nem egyedül vezetem, hanem a rendezőtársaimmal, a művészeti tanács tagjaival együtt, mindig viták során alakul ki a konszenzus. A díjakat, amelyeket az előadásaink és a színészeink kaptak és kapnak, jó visszaigazolásoknak tekintem arra vonatkozóan, hogy nálunk egyetlen rendező sem kizárólag a maga dicsőségét keresi.
A közönséggel való kapcsolatban milyen az edukálás és a kiszolgálás aránya?
Nincs kiszolgálás, nincs edukálás. Az edukálást a tantermi előadásainkkal valósítjuk meg. Fandl Ferenc kollégánk a Klamm háborújával, amely kifejezetten diákoknak készült, három és fél éve járja az iskolákat, és már túl van a századik fellépésén.
Talán szerencsém van azzal, hogy a szakmai következetesség, amelyre törekszem, Miskolcon találkozik a nézői elvárásokkal, ízléssel. De hangsúlyozom: mi semmit sem azért csinálunk, hogy a nézőket „becsalogassuk” a színházba, és nem azért választunk mondjuk egy operettet, hogy a nézőteret mindenáron megtöltsük. A darabválasztásainkat az határozza meg, hogy milyen történeteket szeretnénk elmesélni, milyen gondolataink vannak, milyen kérdéseket akarunk feltenni, mit akarunk magunkból kibeszélni, és milyen érzékeny kérdések feszítik a társadalom lelkiismeretét. És a felfogásunk helyességét hál’ istennek az esetek jelentős részében országos hírű sikerek meg a szakma elismerése igazolja vissza.
Nemrég voltam egy pesti előadáson, amelynek furcsa módon a „lelketlen profizmusa” ijesztett meg. A produkció „tökéletes”, az első pillanatától az utolsóig kiszámított, egy nagy gépezet működéséhez hasonló volt. Olyannyira, hogy még a „ráadást” is beépítették az előadásba: másodpercre pontosan megtervezték. És noha a közönség elképesztően lelkes volt, miközben a színpadon még hajlongtak az újra meg újra visszatapsolt színészek, a zenekari árokban már leoltották a villanyt, és a zenészek hazaindultak. Ez számomra nagyon illúzióromboló, a nézők háláját, kedvességét semmibe vevő hozzáállás megnyilvánulása volt. Noha talán éppen ilyennek kell lennie a profi működésnek?
Az efféle profizmusban én nem hiszek. Az emberi esendőség csak jót tesz egy előadásnak. Ha nem jelen időben, ott és akkor történik minden, akkor az csak reprodukció, és nem élő színház, amely tele van kiszámíthatatlan elemekkel. A műszakunk ellenben híres a fantasztikus precizitásáról, az igazi profizmusáról. Én a színház lelkéről beszélek.
Milyen baklövései, tévútjai, rossz döntései voltak Miskolcon, és mit tanult belőlük?
Az itteni működésem 2012-ben már eleve rosszul kezdődött. Akkor még hatan voltunk a művészeti tanácsban, és emberi nehézségek, érdekellentétek miatt nehéz, válságos periódust éltünk meg. Abból a három évből sokat okultam, és jócskán megfizettem érte a tanulópénzt. Bizonyos előadásokra visszatekintve ma már kétszer is meggondolnám, hogy éppen azt a darabot éppen azzal a rendezővel tervbe vegyük-e. A kudarcaimból pedig azt a bölcsességet szűrtem le, hogy nagyon komolyan kell venni a színház kollektív vezetését. Azt, hogy öten hozzuk a döntéseket, és hogy amiről döntünk, azt utána egységesen képviseljük. Ez demokratikus játék. De a legnagyobb igazság, amelyet egy színházigazgatónak észben kell tartania, és amit én is első helyen akarok szem előtt tartani, hogy a kollégáim – a színész, a műszak, a zenész, a táncos vagy a gazdasági ügyek intézője – mind-mind alkotótársak, és nem beosztottak vagy gépek.
Fotók: Éder Vera / Kultúra.hu
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
