A sepsiszentgyörgyi születésű színésznővel visszatekintettünk előadó-művészi pályája fontos állomásaira. Beszélgettünk arról, hogyan határozzák meg a gyökerei, mennyire volt tudatos a karrierépítés és az egyes műfajok közötti váltás, amelyet minden esetben az önazonosság határozott meg, de természetesen a következő feladatok, a színház erdélyi turnéja és a Jekyll és Hyde premierje is szóba került.

Mit jelent neked Sepsiszentgyörgy?

Mindent, amit egy szülőváros jelenthet. Hálát adok a Jóistennek, hogy oda születtem, és hogy olyan útravalót kaptam, ami az egész létezésemet ma is meghatározza. Nem csupán maga a város, hanem a családom és az ott élő emberek is hatottak rám. A gyerekkori emlékeknek megvan a maga szépsége, nosztalgiája: nyáron minden nap bicikliztünk, hétvégenként kijártunk a szüleimmel a Szent Anna-tóhoz. Arra is emlékszem, hogy a barátaimmal a szomszédok kertjében leszedtük az almát, aztán az utcánkban árultuk a járókelőknek. Meghatározó emlékem az 1989-es forradalom, amikor nyolcévesen attól féltem, hogy édesapámat elviszik háborúba. Összességében azt mondhatom, tökéletes, szép kerek gyerekkorunk volt a bátyámmal, semmiben nem szenvedtünk hiányt, a tanár szüleink mindent megtettek, hogy széppé varázsolják.

Különös műfaji utat jártál be, amíg a zenés színházba, az operett- és a musicalszínpadokra megérkeztél. A népzenével kezdődött.

Édesapám a Székely Mikó Kollégium zenetanára volt, és az iskola korábban létezett népi együttesét a forradalom után, 1990 tavaszán újraindította. Rengetegen voltunk, énekkar, tánckar, zenekar, emlékszem, három busszal utaztunk a turnékra. A bátyám cimbalmozott, én pedig kilencévesen a legkisebb, de a legmagabiztosabb voltam a csapatban. Hatalmas önbizalommal álltam a közönség elé, van is egy felvétel egy pécsi sportcsarnokbeli fellépésünkről a YouTube-on.

Az együttesben fontos alapot kaptunk a zenei fejlődésünkhöz. Négy éven keresztül énekeltem szólistaként, emellett zeneiskolában tanultam, zongoráztam. A népdaléneklésben semmiféle tudatosság nem volt, játéknak tekintettem, eszem ágában sem volt énekesnőnek, sem színésznőnek készülni. Akkoriban divattervező, majd nyelvészprofesszor akartam lenni. Apukám viszont 1997-ben készített egy szerzői lemezt. Ő korábban, az 1970-es, 80-as években zeneszerzéssel is foglalkozott, a Román Televízió műsoraiba komponált dalokat román, illetve erdélyi magyar énekeseknek, ezekből a dalokból készített válogatást. Hiányzott neki egy női hang, én pedig kéznél voltam. Először tiltakoztam, mert épp a szégyellős korszakomat éltem, de végül egy feltétellel mégis belementem. Azt kértem, hogy fordíttassuk le a Titanic nagy dalát, amit Céline Dion énekelt. Tiniként teljesen a hatása alatt álltam a dalnak, a filmnek. Apukám megpróbált lebeszélni, hogy túl nagy falat ez nekem, de végül egy egész jó változatot készítettünk, ami elindított a könnyűzenei pályán.

Hogyan vált komolyabbá? A kolozsvári Zeneakadémiával?

Az 1990-es évek végén jártunk, jöttek a felkérések. Nagyon gyerekcipőben járt akkor az erdélyi magyar könnyűzene, eleinte sem szerzők, sem stúdiók, sem a modern stílust ismerő énektanárok nem voltak. A 11–12. osztályban minden második hétvégén, pénteken suli után felültem a budapesti buszra, útközben tanultam, szombaton és vasárnap Szatmári Orsihoz mentem énekórára, majd vasárnap délután hazabuszoztam 750 kilométert, hétfőn reggel nyolckor pedig már ott voltam az iskolában. Jazztanszakra vágytam, de Romániában nem volt akkoriban, így maradt a klasszikus műfaj, az operaénekesi szak Kolozsváron. Közben továbbra is popdalokat énekeltem, román nyelvterületen is megismertek, volt olyan dalom, a Live Your Life, amely szerte Európában toplistákra is felkerült. Akkoriban a popzene jelentette számomra a mindent, a zenés színházi műfajokban még mindig nem gondolkodtam.

Milyen változást jelentett a popszínpadokról az operett- és musicalszínpadra átlépni?

Két teljesen más világról beszélünk. A popos évek alatt a fellépéseimen rengeteg extrém, teljesen elképesztő szituációba kerültem. Volt, hogy az egerek futkároztak a falusi kultúrházban a hátam mögött. Volt, hogy egy máramarosi kis faluban 30 év után én voltam az első magyar, aki énekelt az ott élőknek. De sokszor volt, hogy román anyanyelvű közönségnek énekeltem. Magyar énekesnőnek tartom magam, ezt mindig büszkén vállaltam és képviseltem, de igazi kihívás volt, amikor a szórványban léptem fel, és a háromnapos rendezvényen én voltam az egyetlen magyar a műsorban. Mindig is tiszteltem a közönségemet, legyen az bármilyen nemzetiségű.

Ezek az évek megedzettek, és adtak egyfajta színpadi rutint. Nem volt idegen az operettek és a musicalek világa. 2007-ben Tarján Pál tenorral készítettünk egy operettlemezt, ezzel több országban is turnéztunk, illetve többször voltam a Brassói Filharmonikusok vendége musical-operett gálákon. 2009 decemberében volt egy meghallgatásom a bukaresti Ion Dacian Operettszínházban, csupán az volt a célom, hogy tudjanak rólam. Szerencsém volt, januárban hívtak, hogy három szubrettjükből kettő várandós, gyorsan meg kellene tanulni a Csárdáskirálynő Stáziját, a Marica grófnő Lizáját és A víg özvegy egyik szubrettszerepét. 2010 tavaszán magyarként, igaz, akcentussal, de operettszerepet játszottam a román fővárosban.

Nem volt benned semmilyen félelem vagy kétely?

Hittem önmagamban. Tudtam, hogy ha egy feladatot rám bíznak, az azért van, mert a szakemberek ismerik a képességeimet, én pedig bíztam az ő véleményükben. Tanulni, tapasztalni akartam, és tisztában voltam azzal, hogy ez kemény munkával jár. Fejlődni akartam, ezért kértem egy meghallgatást Kerényi Miklós Gábortól , a Budapesti Operettszínház akkori igazgatójától. Akkoriban a két ország színháza szorosan együttműködött, több budapesti előadást vittek színre Bukarestben.

A meghallgatás óta eltelt tizenkét év.

Kimondani is sok! Azóta teljesen megváltozott az életem. Amióta Budapesten élek, azt szoktam mondani, nekem két otthonom van. Érdekes volt ezt a kettősséget önmagamban is rendezni. Tősgyökeres és lokálpatrióta székely lány vagyok, aki mindig azt vallotta, hogy Székelyföldön, otthon kell megmaradni. Mégis az életem, a munkám miatt úgy alakult, hogy Magyarországon ragadtam. A magánéletem is más irányt vett azáltal, hogy ideköltöztem. Örülök, hogy bátor voltam, hogy új műfajokra is nyitottam. Hálás vagyok a lehetőségekért, a rendezőknek, az énekmesteremnek, Imre Gabriella művésznőnek, akik tudásuk átadásával művészileg szélesebb látókört nyitottak számomra.

Ebből mit fogsz megmutatni az Operettszínház két nagy erdélyi gáláján?

Igyekszem minél többet átadni magamból. Azt hiszem, mi, előadóművészek olyanok vagyunk, mint a sportolók az olimpiai döntőben: éveken keresztül készülnek a nagy eseményre, és ott életük legjobb formáját kell megmutatni. Nekünk is állandóan edzésben kell lenni ahhoz, hogy az adott pillanatban a legjobbat nyújtsuk, függetlenül attól, hogy az egy tévéfelvétel, egy több ezer nézős gála vagy egy kicsi falusi színpad. Dalban van lehetőségem az érzéseimet, gondolataimat közvetíteni a színpadról. A nevünk, a műfaj kötelez arra, hogy mindig magas minőséget produkáljunk.

És ezzel eljutottunk a jelenhez. Szeretném, ha összegeznél egy picit. Minden műfajban, amit kipróbáltál, önazonosnak érezted magad?

Inkább úgy fogalmazok, hogy csak azokban a műfajokban próbáltam ki magam, amelyekben önazonosnak éreztem magamat. Amikor könnyűzenét énekeltem, sokszor turnéztunk külföldön, ahol a közönségben idősebbek is ültek, és az irántuk való tiszteletből nosztalgiadalokat is énekeltem. Ezeknek olyan sikere volt, hogy készült belőlük egy lemez, ami Erdélyben is megjelent, és ezeket a mai napig éneklem a fellépéseim alkalmával, ezek is hozzátartoznak a kultúránkhoz. A nemrégiben megjelent gyereklemez ötlete korábban született meg, mint a kisfiam. Emlékszem, hogy a reptéren nagy pocakkal ülve énekeltem, hogy csoko-csoko-csoko-csokoládé, és eltettem magamban, hogy ebből később egy dal lehet. Az évek alatt gyűjtögettem az ötleteket, és a pandémia alatt elkészültek a dalok. A Mi leszel, ha nagy leszel? gyereklemezem a 12. zenei albumom, üde színfolt az én kis zenei palettámon.

Az a típusú ember vagyok, akinek ha az életébe beüt a balsors, inkább megrázza magát, és azon gondolkodik, hogyan tovább. Hálát adok a Jóistennek, hogy az ambícióimat és az affinitásomat énekesnőként és színésznőként is önazonosan kiélhetem.

Az évadban a második bemutatódra készülsz. A Jekyll és Hyde Emmája milyen kihívások elé állít?

Emma temperamentuma teljesen más, mint az enyém. Bár ő is határozott, de alapvetően gyöngéd és visszafogott szerelmes lány, aki elegánsan kezeli az arisztokrácia vőlegényére, dr. Henry Jekyll személyére és munkásságára tett megjegyzéseit. Egy felvilágosult, modern lány, akit hite és szerelme vezérel. Gyönyörű dalai vannak, amelyeket nagyszerűen meg lehet tölteni tartalommal, érzésekkel, izgalommal. Izgatottan várom, hogy játszhassuk már az előadást!

Fotók: Kaszás Bence