Két ünnep, egy univerzális emberi tapasztalás

Október vége és november eleje az évnek az a különös, átmeneti időszaka, amikor a fény és a sötétség határai elmosódnak. A természet lassan visszahúzódik, és mi, emberek ösztönösen befelé fordulunk. A naptárban egymás mellett áll a vidám, álarcos halloween, a gyertyafényes mindenszentek és a csendes halottak napja – három ünnep, különböző hagyományokkal, mégis olyan közös gyökerekkel, amelyek ugyanarra az ősi emberi tapasztalatra válaszolnak: az elmúlásra.

A sötétség ideje

A modern halloween a 20. századi amerikai kultúra egyik legsikeresebb exportcikke, de gyökerei sokkal régebbre nyúlnak. A kelta samhain ünnepe, amelyet október 31-én tartottak, az évkör fordulópontja volt: lezárult a nyár, és megkezdődött a sötétség, a tél ideje. Úgy hitték, ezen az éjszakán a túlvilág és az evilág határa elvékonyodik, a holt lelkek, a szellemek és más misztikus lények szabadon járhatnak-kelhetnek.

A későbbi századokban a kelta hitvilág keveredett a keresztény tanítással. IV. Bonifác pápa a mindenszentek ünnepét november 1-jére helyezte, hogy a pogány gyökerű samhaint keresztény jelentéssel ruházza fel. Az előestét „All Hallows’ Eve”-nek, vagyis a „szentek estéjének” nevezték – ebből alakult ki a ma ismert halloween.

Hagyományok Amerikában és a Dunántúlon

A halloween legismertebb jelképe, a töklámpás szintén ősi hiedelemből ered. A legenda szerint Lámpás Jack, egy ravasz ír kovács még az ördögöt is kijátszotta, ezért halála után sem a mennybe, sem a pokolba nem juthatott. Az ördög egy parázsló szenet adott neki, amit Jack egy kivájt karórépába tett, hogy ezzel világítson örök bolyongása során. Az ír bevándorlók vitték magukkal ezt a szokást az Egyesült Államokba, ahol a kemény karórépa helyett a sokkal könnyebben faragható tök vált a lámpás alapjává.

Ez a töklámpás nem idegen eleme a magyar hagyományoknak sem. A Dunántúl falvaiban a 19. század végén és a 20. század elején is faragtak vicsorgó mintájú „lidérclámpát” vagy „ludas tököt”, amelyet fiatal fiúk vittek magukkal a faluban, vagy kirakták a kerítésekre, hogy tréfásan ijesztgessék a járókelőket. Az Alföldön és az Északi-középhegységben több helyen éltek olyan szokások, amelyek a halottak visszatérésével számoltak.

Mindenszentek éjjelén a háziak sokszor terítettek az asztalra egy plusz tányért a „vendégnek”, és gyertyát gyújtottak az ablakban, hogy a holt lelkek hazataláljanak. Székelyföldön külön cipót sütöttek, az „Isten lepényét”, amit a halottak kenyerének neveztek. Kerülték a különböző munkákat, a hangos zajokat, hogy ne zavarják a halottakat, amíg köztünk járnak. Más vidékeken pedig épp ellenkezőleg, a fiatalok zörögtek, kolompoltak, tréfásan űzték a rossz szellemeket, mintha csak a mai halloweeni maskarák előképei lettek volna. Ezek a közösségi cselekedetek – a fénygyújtás, az ijesztgetés, a halottak vendégül látása, a tréfálkozás – mind eszközei voltak annak, hogy az ember elviselhetővé, feldolgozhatóvá tegye az elmúlással kapcsolatos félelmeit.

A mindenszentek napját követő halottak napjához Magyarországon mélyen gyökerező, bensőséges szokások kapcsolódnak: a sírok gondozása, a temetők esti fénye, a családi együttlét, a gyertyák rengetege, amelyek a városokat is csendes ragyogással vonják be. Akár a faragott tök belsejében lobog, akár a temetői mécsesben, a fény ezeknek a napoknak a valódi szimbóluma.

Megszelídíteni a sötétséget

A halloween egyik leglátványosabb eleme a beöltözés és rémisztgetés, de ez sem idegen a magyar szokásoktól. A farsangi alakoskodás, a téltemetés és a busójárás is azt az alapvető törekvést hordozza, mint halloween: szembenézni a sötétséggel, és megszelídíteni a félelmet. Ezek az alakoskodások a magyar népszokásokban a kutatók szerint mindig mágikus cselekedetek voltak.

A beöltözés, a valaki más bőrébe bújás nemcsak mulatság volt, hanem a közösségben felhalmozódott feszültség kiengedése is. A halloweeni jelmez tulajdonképpen a nyugati világ busómaszkja. A különbség, hogy míg a népi rítusoknak szakrális és közösségteremtő ereje volt, nyugaton inkább az önkifejezés és a szórakozás dominál.

Világok találkozása

Az ünnepekben mindig ott volt a kettősség: az ember mulatott és sírt, félt és nevetett, miközben tudta, hogy a halál az élet velejárója. A modern halloweeni rémisztgetés valójában ennek a kollektív veszteségfeldolgozásnak a továbbélése – csak más formában, más díszletek között. A baj pedig nem az, ha valaki él a halloween kínálta játékossággal, hanem ha mindeközben elfelejti a saját hagyományait.

A kettő ugyanis nem zárja ki egymást. A halloween lehet eszköz is, akár kapu a saját hagyományainkhoz: ha például a gyerekek először játékosan, félelem nélkül találkoznak az elmúlás gondolatával, talán könnyebben befogadják majd a halottak napja csendesebb, mélyebb üzenetét és azt, hogy az emlékezés nem szomorúság, hanem kapcsolódás.

Az egyikben a szórakozást keressük, a másikban a megbékélést – de ha mindkettőt megértjük, talán közelebb kerülünk ahhoz a hagyományhoz, amelyet nem lehet sem teljesen nyugatinak, sem kizárólag magyarnak nevezni, mert mindannyiunk közös emberi öröksége: hogy a sötétségben mindig a fényt keressük.