Milyen szándék vezette Csiszár Imre rendezőt a retro színrevitellel, mely persze ? a leírások alapján ? nem az Elveszett paradicsom egykori első előadására, Pártos Géza munkájára hasonlít, hanem elkedvetlenítően avítt? Talán a szinte érintetlenül hagyott fél évszázados szöveg iránti feltétlen bizalom (amelyben csalatkoznunk kell), talán az a felismerés, hogy a lényeges egyéni és társadalmi vonatkozások manapság igencsak hajaznak az évtizedekkel ezelőttiekre (ennek lenne keserű igazságtartalma, ha a moralizálás laboratóriumába zárt vérszegény darab, illetve a külsőséges interpretáció jobban kötné magát a konkrétumokhoz).
Mondja-e ma valaki azt, hogy ?une petit curettage?, a minapi (a hatvanas évek legelején vagyunk) tiltott műtétet nyelvileg sifrírozva? Még ha önmardosón mentegeti is magát a kifejezéssel a harminchárom éves Sebők Zoltán orvos (nem nőgyógyász) az általa elkövetett, sokszorosan felelőtlen, anya és magzata életét követelő operációért, küretet vagy kaparást mondana. Kiválthat-e meglepődést, ha a járási kisfőnökért még vasárnap délután is elfurikázik a hivatali sofőr? Inkább az a meglepő, hogy a pasas eddig nem hozott össze magának saját kocsit. A fiatalabb nézőknek, közelebbi információ híján, nem könnyen ugrik be, hogy a hetvenöt éves öreg Sebők nem a második, hanem az első világháborúban töltött hosszú éveket orosz fogságban. Erdély e dialógusokban csupán egy országhatáron túli terrénum, ahol a kolozsváriak nem is ismerik a székelyek ?nemzeti eledelét?, a bödönös túrót. Az egyébként tájszólásmentes Tisza közeli környezetből a kácsa, éngem szóalak is vidékies modorosságként, hamisan hangzik.
A deklaráltan krisztusi korba érkezett Sebők Zoltán, a saját kivételes talentumát eltékozolt, kiégett fiatal férfi váratlanul hazatérve az öngyilkosság véglegesen leszámoló szándékát jelenti be a születésnapját épp ma ünneplő apjának ? és két nap múlva egy ajándék-szerelemmel meg a biztató apai útravalóval telítődve néz a várható hosszú börtönbüntetés elé. Halványan bízva abban: negyvenes évei elején még újrakezdheti életét, párban a rá, mint ígéri, hűségesen várakozó, s még akkor is harmincon inneni Mirával. Sarkadi ? aki az említett ősbemutató előtt hat héttel baleset vagy öngyilkosság következtében, negyvenedik életévét be sem töltve elhunyt ? színműve történelmi fedezeteként ott tudhatta a le nem zárult ezerkilencszázötvenhatos traumát, az értelmiség legaktívabb generációinak súlyos válságát és tétova tájékozódását, az átmeneti periódust, amely még nem nevezte magát Kádár-korszaknak. Abban a közegben sem szólalt meg problémátlanul az alkotóereje, embersége zenitjén járó Imre bácsi rendíthetetlen mégis-etikája, Mira tántoríthatatlan optimizmusa, de a gondosan épített, a kétnapi időtelést kiaknázó jelenetekbe zárt dráma a zaklatottan keresett, tépelődve újraépített törékeny hit példázata lehetett.
Csiszár Imre maga kigondolta, tágasan teres, rusztikus télikert/üvegház díszletében az epizódszerepek: színészi sémák a vitrinben. Tóth Judit (Zsófi néni) nem a sparhelt melletti szüntelen serénykedésből érkezik, hanem a fodrásztól, és Kovács Yvette jelmeztervező idegenforgalmi népművészeti boltból öltözteti. Bregyán Péternek semmi mondanivalója nincs az erdélyi rokon Marosi Jánossal, Sebők Imre deresedő keresztfiával: fogalmunk sincs, mi a nyomatéka annak, hogy ő ?eljutott a munkásmozgalomig?, bizonyos értelemben így meghaladva változatlanul tisztelt, ritkán látott polihisztor rokonát. Ömböli Pál ki nem lépne a buta, iszákos, kövér Sebők fiú, Gábor kicsinyes sztereotípiáiból, ugyanígy az ellenszenves családtagok közhelyeivel szolgál a gyenge jellemet nem egyénítő Schnell Ádám (Jóska), a sógorait közönségesen csábító Évát játszva Kocsis Judit, s a Klári lázadó boldogtalanságához a szenvedélyes cigarettázásban fogódzót kereső Márkó Eszter.
A szakszerűen lebonyolító jellegű, egyes nüanszokkal az ábrázolást megélénkítő rendezéshez Magyar Tímea túl sok sallanggal ? kacagással, ringással, duruzsolással, a szöveg szerint el is várt ?csilingeléssel? ? teszi hozzá a rokonszenves Mirát, ám nem visz bele olyan lelki érettséget, amely hitelesíthetné például, hogy a majdhogynem élettapasztalatok nélküli első éves egyetemista választottjának bűnéről, helyzetéről értesülve azonnali replikában verje vissza a férfi totális kilátástalanságát. Viczián Ottó kisfiúsabbnak megszokott arcát gyötörtbe váltotta, lehetne a kétezres évek becsődölt, cinikus intellektuelje is, ha az ?általános? színjátszás valóhűséget imitáló gesztusai helyett mélyebb, valóban az ?idegenergiáival? viaskodó karakterre késztetné őt Csiszár. Ennek híján alkalmi drámakivágatokat látunk ? az ő közreműködésével is ?: egy véletlenül fellelt vastag kötelet, tervezett halála mementójaként, nyaka köré teker, s mivel közben a díszletbe erőszakolt mázsáló mérlegen üldögél, apja leméri őt. A tiszta súlyát? Elkallódik a mozzanat minden lehetséges iránya.
Koncz Gábor messze kiemelkedik a szereplőgárdából. Személyes kisugárzása, beszédmódjának takarékossága és kurta mozdulatainak jelentésessége megképzi az öreg Sebőköt. Esetleges ritmusvétéseit azonnal és az alak javára korrigálja, a Sarkadi megírta szerephez illően műveltségével, eszességével, tekintélyével, józanságával uralja és pásztorolja a háznépet. Ha ő beszél a pöszméteültetés fontosságáról, utalva a gyümölcs dús pektintartalmára, sem tudálékosnak, sem nevetségesnek nem hat az önmagánál többet jelentő, motívummá képződő kijelentés. Benne él Sarkadi halk humora is.
Az előadás köztes helyeit régi slágerek találóan kiválasztott részletei töltik ki. Ez is az elsüllyedt múltba mozdít, akaratlanul akár nosztalgiát is keltve. Az Elveszett paradicsomnak dramaturg kellett volna, aki kihúzza a fölösleges, a semmitmondóvá lett fordulatokat, és a ? főbb erővonalait tekintve ? máig becsülhető Sarkadi-drámából előhívja azokat a jegyeket, tartalmakat, amelyek elől Csiszár Imre sem tudott volna kitérni.
